MENÜ
 
  Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége - FAKOOSZ,  Bánokszentgyörgy - Zalaegerszeg

 

szasz-istvan.jpg

 

 

 

 

 

dr. Szász István Tas, a FAKOOSZ örökös tiszteletbeli elnöke


 

 

A kolozsvári Hitel folyóiratról.

 2012. 10. 30.15:29:28

38 és fél esztendős erőfeszítéseim, egy ma 77 éves nemzetpolitikai szemle emlékének és értékeinek reszuszcitálására.

 

 

Nehéz küzdelmektől terhes, de unalmasnak egyáltalán nem nevezhető életem során a csodák végigkísértek. Kísértek a felszínen és búvópatakként és mindég akkor bukkantak fel, ha feladatom volt. Sokszor már előtte, látszólag érthetetlenül, mikor még nem is tudtam milyen célt szolgálnak. Aztán előbb utóbb megtudhattam azt is.

A gyógyításnak „az én időmben” – a 40 év látszatai ellenére – Hippokratészi szellemben folyó mindennapi munkája volt az első feladat. A választott. Hogy a leg lehetetlenebb helyzetekben honnan jött a segítség, egy-egy addig soha nem „használt” emlékfoszlány vagy váratlan ötlet formájában, magam sem tudom. Kellett ez, mert pályám nagyobbik részét a teljes mértékben saját lehetőségeimre szorítkozva és az egyszemélyes felelősség jegyében kellett befutnom nem csak körorvosi mivoltomból fakadóan, de egy időben elmegyógyászként is és nem egyszer ellenséges közegben.

                                                                                   

Most azonban tevékenységemnek egy másik oldaláról próbálnék számot adni. Ugyanis áttévedtem a publicisztika, majd az irodalom, sőt az irodalomtörténet és sajtótörténet térfelére. Ezek közül is most ez utóbbiról beszélnék. Úgy érzem, tanulságoktól nem mentes történetet tárok kollégáim elé.

A valamennyire is jártas olvasó szemében ez a kísérlet egy a sajtó és irodalomtörténet szent munkájába történő „avatatlan beavatkozásának” tűnhet. Mentségemre azonban van mit felhoznom. Mindenekelőtt azt, hogy az írásom tulajdonképpeni tárgyát képező, 1935 és 1944 között HITEL címmel Kolozsváron megjelent – nemzetpolitikai szemlének is nevezett – folyóiratot, szüleim támogatásával, a kolozsvári Vulcan utca 13 szám alatti szülőházamban szerkesztették. Aztán azt az egyre nyilvánvalóbbá váló és a természet szabályai szerint elkerülhetetlen tényt is megemlíthetem, hogy a jeles lapnak és szellemi körének tagjai már nem élnek és őket ismerő fiatalabb – első kézből emlékező – kortársaik is egyre fogynak. Olyan pedig, aki annyira közelről és olyan figyelemmel követhette a szellemi kör utóéletét, mint jómagam, tudomásom szerint nincs is.

Innen tehát természetszerűen következett ez a másik feladat. A kirótt. Amely aztán maga is választottá vált.

 

Lássuk hát a történetet.

  A Hitel alapítója Makkai László, Makkai Sándor püspök-író fia volt, barátjával, Venczel Józseffel, majd fél év után, az apai „Nem lehet” (mármint kisebbségi sorsban alkotói életet élni) kimondását követő repatriálásuk nyomán, újraindítói és végső formájának, színvonalának kimunkálói: Venczel József, Albrecht Dezső, Vita Sándor és Kéki Béla lettek. A lap ettől kezdve komolyabb formában és súlyosabb tartalommal jelent meg. A hat füzetecskét jelentő – néhány hónapnyi rövid életet élt – első folyam, a későbbi emlékezők szerint : „Kis Hitel”-nek nevezett periódus volt, az utóbbi korszaka viszont a sajtótörténészektől a: „Nagy Hitel” nevet kapta. Az új főszerkesztők kérték fel szüleimet a támogató házigazdai szerepre és jó helyen kopogtattak. Családunk következő évtizedeit, mondhatnám a mai napig a Hitel és utóéletének szolgálata, majd szelleme mozgatta. Így aztán akkor, amikor azt észleltem, hogy a lap és munkássága mesterséges elfeledtetésének kísérlete szinte véglegesnek látszik, belső kényszert éreztem arra, hogy ne csupán megmaradt írott, fényképezett és tárgyi emlékeit őrizzem meg, de próbáljak megszólalni is érdekében. Ezt kellett tennem még akkor is, ha a szakma esetleg furcsa szemmel néz a magamfajtákra. De ma már szerencsémre elmondhatom, hogy nem ez történt.

Ha figyelembe vesszük azt, hogy a Hitel nem csupán egy folyóirat volt, hanem egy hatalmas szellemi kör is, melynek általam összeírt mintegy 220 tagja az erdélyi magyar szellem akkori legkiválóbbjait sorakoztatta fel, nem csodálkozhat senki ezen.

A folyóirat szellemiségét nem ismerők számára itt idéznék néhány sort a nagy Hitel felvezető szövegéből:

„A Hitel ezévi számait bizalommal helyezzük olvasóink asztalára. Úgy érezzük, feladatot teljesítünk akkor, amikor tanuságot teszünk az erdélyi fiatal magyarság hitéről s népünk önmagába vetett hitelét óhajtjuk. Széchenyi gondolata: A hitel tágabb értelemben: hinni és hihetni egymásnak.

Nem a „nemzedéki önzés” vezet. Csak önismeretre törekszünk, hogy a magunk erejéből való felemelkedést megkönnyítsük. (…) körültekintünk a magyarság legfőbb társadalom-, művelődés- és gazdaságpolitikai kérdései közt, hogy képet alkothassunk a szórványba elszigetelt középeurópai magyarság önerejéről és lehetőségeiről; keressük továbbá az irányulást elvek és lehetőségek között, hogy történelmi hagyományainknak s népünk belső értékeinek és erőinek teljességét a jelenben magunk számára élővé tegyük; éppen ezért értelmiségünkben tudatossá kívánjuk tenni a történet és a nép ismeretét. (…)

Egymásról alig tudó, bár egyként gondolkodó „egyedüllevő magyarok”, akikhez a Hitel szól. Közvéleményt alakítani, az együttmenetelés lelki feltételeit megteremteni, ez a cél. (…) a cselekvő fiatal magyarok életútjának tudományos megalapozást nyújtani. (…) Úgy érezzük sokak ajkáról szabadítjuk fel a szót, amikor tudományos  eredményekre támaszkodó és a közírás eszközeivel élő nemzetpolitikai szemlénk a fiatal magyarság önmagába vetett hitét küldetéssé akarja öntudatosítani s hitelt szerezni mély gyökerű igaz hitének.”

 

A Hitel élete és utóélete egyaránt, a mindnyájunk által megszenvedett, ellentmondásos kor hatása alatt telt. A Hitel köréhez tartozott az erdélyi Helikon számos tagja is, élükön éppen Kemény János báróval a Helikon házigazdájával. Vagyis itt munkamegosztásról volt szó. A nemzetstratégiát kialakítani hivatott nemzetpolitikát szolgáló tudományok művelői mellett az írók is ott voltak a Hitel körül, sőt túlsúlyba is kerültek. Volt időszak (pl. az erdélyi fiatal értelmiség nagy seregszemléjének is nevezett Vásárhelyi Találkozó előkészítésének hónapjai), mikor a szellemi vezér az író Tamási Áron volt. Az irodalmi művek a Helikon és a Pásztortűz, a tudományok terültéhez tartozók pedig a Hitel lapjain jelentek meg. Ez a munkamegosztás a lap megjelenése utáni aránylag rövid időn belül alakult ki. A szellem emberei képesek voltak együttműködni, és mint az említett számból is láthattuk, a Hitel holdudvara jóval meghaladta a lap belső és külső munkatársainak körét. A közös cél szempontjából fontosnak vélt gondolatokat, a vezérfonalat jelentő elveket, közösen tárgyalták meg. A szüleim által rendezett nagyobb összejöveteleken például rendszeresen jelen volt a négy erdélyi magyar egyház vezetője is. Ez ott, abban a házban, a napi munka folyamán így történt. Vagyis szó sem lehet a két kör szembeállításáról s ez hála Istennek nem is volt napirenden soha. Az ebben érdekeltek annál inkább próbálták utólag túldimenzionálni az Erdélyi Fiatalok és a Hitel nemzedéki és presztízs ellentétét. Az Erdélyi Fiatalok ugyanis egy 1930-ban alapított – rendkívül színvonalas – diáklap volt, melynek nagy érdeme, hogy mondhatni felnevelte a Hitel generáció néhány jelesét is. A generációs vita történelmi távlatban egy természetes folyamat volt. Az Erdélyi Fiatalok emlőin nevelkedett erdélyi fiatalok, felnőttek. Felnőttek s jórészt átnőttek a Hitelbe. Végül a „legmakacsabbak” is, hiszen Hitel munkatárs lett az „örökös” főszerkesztő László Dezső, vagy Jancsó Elemér és végül bekerült az együttgondolkodók közé maga a legtovább vitázó Jancsó Béla is. Ők hárman fémjelezték előbb az Erdélyi Fiatalok körét.

Azok, akik a Hitelt szerették volna elfeledtetni, a Hitel kör eredményeiből próbáltak érdemeiknél nagyobb arányban részesülni. Ez a baloldal volt, amelyik manapság is ismerős módszerekkel vagy, ahogy divatos mondani: narratívával keverte gyanúba a lapot és munkatársait.

A valamennyi társadalmi osztály tehetségeiből felépítendő új magyar elitért kiáltó szavakat, rendiségnek nevezték, a rend óhaját pedig fasizmusnak stb.

Most abból az Albrecht Dezső tanulmányból idézek, melynek fenti módszerrel történt félremagyarázásával, Balogh Edgár – a szocializmus évtizedei alatt a romániai magyar szellemi élet egyik hivatalos vezéregyénisége – már az első nagy Hitel szám megjelenésekor megpecsételte a lap későbbi sorsát és utóéletét.

A bevezető tanulmány címe: Az építő Erdély. Ennek VII. Ember, ember, ember kívántatik című fejezetében a szerző így ír:

 „(…)Külföldi értelemben vett középosztály nálunk a köznemesség szétbomlása óta nem tudott kialakulni. (…)Ennek a magyar értelmezésű „hivatalnok középosztálynak” az eltűnésével a bank és kereskedelmi hivatalnokréteg vette át városainkban a középosztály társadalmi vezetését és a hangadóbb résznek a nemzeti gondolattal szembeni közönyössége folytán megteremtődött a közösségi munka cinikus lenézésének az a szelleme, mely városi magyarságunk minden megmozdulását eleve sikertelenségre kárhoztatja. A papok, tanárok, tanítók és a szabadfoglalkozású értelmiségieknek az a része, mely nem hódolt be a közönyösség társadalmi divatának, párosulva azokkal a birtokosokkal, akik nem dzsentrik, alkotják a középosztálynak leghasználhatóbb rétegét.

(…) Öröklött, de legfájdalmasabb veszteségünk szegény dolgozó magyar testvéreinknek, az ipari és gyári munkásságnak, a nemzeti közösségből való kiválása. (…) Az alaprétegről: a földműves-osztályról, a magyar népről, nehéz lenne pár sorban összefoglalni mondanivalónkat.

(…)Erdélyben nincs vezetőosztály, mely mély szociális és nemzeti felelősségérzettel, nagy feladatának hivatástudatával vehetné át a nemzet vezetését. Egészséges vezetőosztály nélkül pedig nincs egészséges nemzeti társadalom. Történelmi idők a szükségletnek megfelelően új rétegeket termelnek ki s bár ennek az új osztályalakulásnak szükségszerűsége nyilvánvaló és kialakulása feltartóztathatatlan, nemzeti érdekből az öntudatosítás útján gyorsítani akarjuk menetét. Most is, mint valamennyi nemzeti katasztrófánk után, távol és csendben az egyedüllevő magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Ha végigutazod Erdélyt, majdnem mindenütt, a legkisebb faluban is, találsz mágnást, birtokost, papot, tanítót, ügyvédet, orvost, kereskedőt, iparost vagy gazdát, akiben ég a felemelkedés vágya, akiben vívódik az örök magyar lélek, akinek segítésre és munkára tárulnak karjai. Pompás, drága magyarok, nagyszerű közösségi alanyok ők, akiknek vállaira bátran reá lehet helyezni az új idők minden terhét. Ezeket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet. Ki kell alakítani az új vezetőréteget, most már – okulva a történelmen – nemzeti kiválasztás útján, melynek egyetlen ismérve: szolgálni a nemzetet. Ezek a magárahagyott csendes magyarok a nemzet igazi elitje, nem kívánták maguknak mindeddig a vezetőszerepet. Öntudatosítanunk kell bennük, hogy nem az ő érdekük, hanem a nemzet érdeke sürgeti, hogy vegyék kezükbe a közszellem irányítását, hogy összefogva mielőbb kialakítsák azt a közszellemet, amelyik termékenyítő erejével virágzásba hajtsa a nemzet fáját, de ugyanakkor ítéletével sújtson mindenkit, aki a nemzet érdekei ellen közönyösségből, cinizmusból vagy konclesésből bármit tenni mer.”

   E félremagyarázás további részleteivel azért nehéz röviden foglalkozni, mert közös erdélyi szenvedéstörténetünk bonyolult múltjában, ártó és áldozat között a mai napig lehetetlen éles vonalat húzni. Helyes és helytelen cselekedetek, gondolatok, eszmék, kényszerlépések, hitek és vakhitek, okos és oktalan kompromisszumok sora ez a történet, melyben, ha el is igazodunk, de ítélkeznünk csak nagyon óvatosan szabad.

Arra azonban minden olvasó felfigyelhet, hogy a szövegrészletben foglaltak mennyire aktuálisak és igazak mai helyzetünkre is és egybecsengenek az ország és a nemzet válságos állapotának megoldásaira javasolt aktuális lépésekkel.

Az érdemeket kisajátítani óhajtók igyekezete is érdekes paradoxonnak tűnhet, ugyanis a „feledtetők” a Hitelt elsősorban éppen pozitívumai és nem az általuk hamisan hangoztatott „bűnös szelleme” miatt akarták átadni a feledésnek. Hiszen a hitelesek és a Hitel, a  fiatal magyar értelmiségi seregszemle, az 1937-es „Vásárhelyi találkozó” – utólag, a szocializmust építő években, túlzottan is nagy érdemnek tekintett – megszervezésében oroszlánrészt vállaltak, a magyar négy év alatt pedig számos a közös megmaradást szolgáló aktív politikai lépést dolgoztak ki és léptek is meg, nem egyszer éppen a későbbi „feledtetők” érdekébe is.

1940-ben a Hitel tagjai írtak memorandumot – még a honvédség erdélyi bevonulása előtt – Teleki Pálnak az Észak-Erdélyben maradó milliós románság érdekében és az általuk javasolt ésszerű, Erdély szellemét őrző nemzetiségi politikáról. Később a háború vége előtt ők járták ki – a baloldallal történt egyeztetések után –, hogy a magyar hatóságok szinte a Gestapo orra előtt bocsássák szabadon a miatta közvetlen életveszélybe kerülő politikai foglyokat. Többségükben Hitelesek készítették el a „negyvenek” beadványát, melyben Horthyt erőteljes argumentumokkal ösztökélték a kiugrásra. Sajnos csak később hallgatott rájuk.

A titkos béketárgyalásokban azonban személyesen is ott voltak és erről, a történtek fontosságára való tekintettel – a tulajdonképpeni terjedelmi keretből kissé kilépve –  nagyobb részletességgel írok.

Az 1944. szeptemberi tárgyalási kísérletről emlékirataiban apám dr. Szász István, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület alelnöke, a Magyar Mezőgazdasági Kamara elnöke ezeket írja: „1944. szeptember 28.-án este az EMGE üv. alelnöki szobájában dolgoztam, mikor az altiszt belépett s jelentette, hogy Teleki Béla elnök óhajt beszélni velem. Kéret szobájába. – Röviden közölte, hogy azonnal útra kellene kelnie Besztercebányára. Onnan egy delegáció keretében Moszkvába kellene külön repülőgéppel utaznia a fegyverszüneti tárgyalások haladéktalan megindítása céljából.- Mi a véleményem? Örömömnek adtam kifejezést, s azt feleltem, hogy így egy jól tájékozott, józan ítélőképességgel rendelkező személy fogja képviselni a magyar kormányt. Legyintett s röviden azt felelte, hogy ehhez nincs meg a kellő politikai felkészültsége és elsősorban nyelvtudásában sem bízik. Teleki Gézát ajánlja maga helyett, mint akit az említett okok miatt saját magánál alkalmasabbnak vél. – Így is történt! Besztercebányáról Moszkvába Teleki Géza repült.” (Mint tudjuk, Moszkvában a fegyverszünet október 11-én meg is születet, - papíron. De pár nap múlva szertefoszlott.)

Nos, a történet mindhárom szereplője Hiteles volt. De az volt az az Atzél Ede is, aki előtte Zichy Ladomér birtokán keresztül jutott át az ott húzódó fronton és repült Moszkvába, az előbbi delegáció útját előkészíteni.

Ugyancsak ő volt az, aki 1944. december 3-án Gödöllőnél ment át a fronton, mint parlamenter. Báró Atzél Edét ekkor látták utoljára.

De túl ezeken az elvetélt, adott esetben mégis sorsdöntőnek is bizonyulható szerepvállalásokon, ők érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen és így megmeneküljön a felesleges lerombolásától és bíztatták maradásra a menekülő lakosságot s ők szervezték meg Kolozsvár élelmiszer ellátását is.

Mindezek a cselekedetek bizony szintén feledésbe merültek. Részben mert mások érdemeinek tüntették fel azokat, részben, mert nem illettek bele abba a hamis képbe, melyet végrehajtóikról akkoriban festegettek.

Visszatérve a folyóirathoz, amit sajtótörténeti szempontból még fontosnak tartok, az az irodalom-centrikus és a teljességre törekvő szemléletek összefésülésének kérdése lenne.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztésének elindításakor ki másnak, mint az egykor volt Hitel társ-főszerkesztő Venczel Józsefnek a tanácsát fogadta el a Hitelt valaha elítélő Balogh Edgár, mikor nem az irodalom-centrikusságra alapozta a – jóval halála után – éppen napjainkra teljessé vált lexikont.

A Hitel tudatos elhallgatásának tagadhatatlansága mellett természetesen az irodalom-centrikus szemlélet is hátráltathatta a remélt feltámadást, hiszen mint már tudjuk, a lap munkamegosztásban dolgozott és a nemzetstratégia, nemzetpolitika köréhez köthető tanulmányokat közölte. Ez akár részleges felmentést is adhat egyes hallgatagoknak. Bár, ez esetben, éppen az egyéb tudományok művelőinek kellett volna felfedeznie ezt az igen érdekes és értékes forrást.

Annak idején a folyóiratot – a maga területén – Tamási Áron a kor legnagyobb teljesítményének tartotta. De érdeklődő és értékelő, olykor féltő figyelemmel kísérte sorsát Szekfű Gyulától, Németh Lászlón keresztül Szabó Zoltánig, Boldizsár Ivánig és Erdei Ferencig a „kinti” magyar gondolkodók igen széles merítésű társasága is.

A szerkesztők egymásközti levelezésében rátaláltam önmeghatározásukra vonatkozó adatra is. Albrecht Dezső, barátjához és szerkesztőtársához Vita Sándorhoz írott levelében, liberálisnak nevezi társaságukat. Ezt ma könnyű félreértelmezni, hiszen a szavak és fogalmak elferdítésének korát élve, ahány olvasó annyi gondolat ötlik fel e szó nyomán. Az ő gondolkodásuk azonban nem a mai neoliberalizmus, hanem az egykor építő és oly hasznos feladatokat elvégző nemzeti liberalizmus ideáit idézi.

Hogy ez a nemzetpolitikai szemle, milyen ma is korszerű felismerésekkel büszkélkedhetett, arra még egy példát hoznék fel. Ebben Venczel József a Leopold féle diploma idejét, vagyis az erdélyi nemzeti fejedelmek koráról a gubernátorok korára való átlépést említi, Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című ismert írását idézve. A nagy változás e korszakát, az 1918-as impériumváltást követő korral veti össze és a nagy változásokat követő társadalmi mozgásokat elemzi. Ha az alábbi idézetet elolvassuk, óhatatlanul jut eszünkbe a „rendszerváltás” utáni állapotunk. Apor idejében a fejedelmi Erdély társadalma Bécs nyugati vonzásába kerül. 1918 után viszont egy balkáni világ terpeszkedik el felette. A mai magyar társadalom (és ez Közép-Európa minden magyar szigetére is érvényes) a globalizált világot minden téren képviselő Unió mindenható holdudvarában éri meg kívánatos és nem kívánatos változásait.

            A Venczel tanulmány címe: Metamorphosis Transylvaniae és a Hitel 1936/1 számában jelent meg. Első fejezetében, melynek címe: Történeti példa a változásról, a szerző így ír:

„Bíró Vencel dr. nemrég megjelent történeti monográfiája a leopoldi diplomát követő korszak feltárásában Erdély elnyugatiasodásának jegyeit elemzi s rámutat a XVIII. századforduló lényegére, mely nemcsak hatalomváltozás, hanem közszellembelei váltás is. A fejedelem a guberniumnak adja át helyét s egyidejüleg Bécs és a nyugati szellem hatására új intézmények, új szokások, új kultúrfölfogás, valamint új életmód alakul ki. Metamorphosys Transylvaniae – Apor Péter szavaival.

A történetíró szemléletében azonban a Metamorphosys Transylvaniae jelentésében és jelentőségében is lényegesen kiszélesül.”

(…)

Mint Venczel József írja, Apor a művelt cselekvő ember sem tudta felfogni csak a külső jegyeket: a „náj módit”. Maga mondja, hogy „Erdélynek régi alázatos együgyűségében holtig megmaradott”.

Aztán Venczel így folytatja:

„…nyilvánvaló, hogy az 1690. évihez hasonló helyzetalakulás feladatkérdés, tehát közszellem alakító.

            Ebből a szempontból az altorjai gróf életműködése, korának közszellemváltozása s egyáltalán az az új életforma, amelyet a történetíró Erdély e korszakából bemutat, nagy tanítás mindannyiunknak, akik (s itt Bíró Vencelt idézi) „csak most kezdünk teljes tudatára ébredni az 1918. évi uralomváltozás jelentőségének és következményeinek”.

 A Magunk revíziója című fejezetben ezeket írja:

„Az új „Metamorphosis Transylvaniae” tehát a történelmi példa alapján – kétszáz esztendővel azután, hogy Apor Metamorphosisát befejezte – nem fakadhat amahhoz hasonlóan konzervatív elhárításból. Mert az, ami Erdély földjén az utóbbi évtizedekben végbement, most sem egyszerű külsőséges, formai átalakulás, hanem a szellemet is átalakító és megérlelő. Tehát időszerű látást és megfontolást kíván. Az új „Metamorphosis Transylvaniae” nem apori sirám, hanem feladtakönyv, mert „azok az alapvető fogalmak és meggyőződések, amelyeket (az erdélyi magyarság) régi életéből hozott magával, többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát”,…mert „az az önvédelem, amelynek lényege az, hogy „nem felejt és nem tanul”, az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság parancsai elől” és mert „előítéletei vannak, melyek meddők és pusztítók, melyek miatt nem tudja felismerni és követni az önfeláldozó kötelesség és szolgáló szeretet isteni parancsát, melyben élete és jövendője van”.

Ennek megfelelően az új „Metamorphosis Transylvaniae” lényegét Makkai Sándor immár öt esztendeje, hogy a Magunk Revíziójában megfogalmazta, azonban közkinccsé és a megfontolás anyagává még nem lett. Részben mert sokan nem éppen így látták és látják a tényeket s ezért önmaguk szempontjából legalábbis joggal maradnak meg – mint Apor Péter – „régi alázatos együgyűségük”-ben, de azután nagy a száma azoknak is, akik – mit tagadjuk – még a külső változásokra sem nagyon ijedtek fel.”

Itt Venczel József a szerző főszerkesztő, Makkai Magunk revíziójáról told be egy bekezdést:

„A Magunk revíziója azonban a nagy szélcsend ellenére is a változás tanulságtétele. Kívánalmait első megjelenése óta egyazon hangsúlyozással hirdetik a tények: a változás kényszerű parancsai.

Közelebbről:

1.„Nemzeti öntudatunknak mindenképen, bármi sorsban is meg kell változnia, újulnia, tisztulnia.

2. „Az erdélyi magyar kisebbség élete a társadalmi megszervezkedésen fordul életre vagy halálra”

3.”Az intellektuális pályán maradtak vagy leendők kis serege nemzeti jelentőséget csak, mint a népért élő, a nép közt élő, a népet szolgáló vezető réteg nyerhet.”

4. „Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a néplélek mélységeibe és onnan kell öntudatra hoznia, kiművelnie és a világ előtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élnie a magyarnak”.

5. És végül „ A nemzeti öntudat revíziójának és a társadalmi megszervezkedésnek gyümölcsei a fiatal nemzedék számára érnek.”

A változás hirdetőin, úgy látszik, betelik a törvény. Az új magatartás követelését bár a régi elégtelenségének érzete váltja ki, kezdetben mégsem tud közösségi jelenséggé általánosulni, hanem csak a gondolkodó és értéktudattal megáldott személyiség kizárólagos, szubjektív „norma élménye” marad. A közösség lassabban mozdul az új felé. A változás konzekvenciáit csak idők múltán teszi központi életparanccsá. Ezért a Magunk Revízióját ma is forradalmi iratként kell emlegetnünk. Így „Az élet kérdezett” tanulmánykötetben új kiadását nem a múlt emlékeként, hanem a jövő iránymutatójaként olvassuk. A félévtized újszerűségéből mit sem faragott le. Más szavakkal: az erdélyi magyarság élete ma alig több lényegében, mint öt évvel ezelőtt.”

Mondanom sem kell, hogy mindez mennyi aktuális üzenetet tartalmaz számunkra is.

                                                              

                                                               *

 

És most arról, hogy miért és miként szegődtem el a Hitel fogadatlan, de elkötelezett prókátorának.

Ha jól visszagondolok, immáron 38 és fél éves erőfeszítés nyomán (érdekes módon ez a Hitel eddigi 77 évének éppen a fele) jutottam el odáig, hogy az egykori kolozsvári folyóirat emléke, holdudvarának méltó értékelése elinduljon az őt megillető irányba és ma is oly szükséges gondolatiságának megismerése lehetővé váljon.

Kezdődött azzal, hogy a számos hátsó gondolatot rejtegető „patrimoniu national” (nemzeti örökség) rendelet hatásköréből emlékeinek egy részét „kivontam” (vagyis eldugtam)s folytatódott úgy, hogy a közel négy éves küzdelem és a Hitellel közös szülőházam feláldozása árán (és súlyos kényszerítő okok miatt) Magyarországra távozva, elkezdjem az emlékek fokozatos átmentését. Akkoriban senki sem remélhette, hogy az a Ceausescu nevével jelzett őrült menetelés mikor és hogyan fog véget érni. Csupán remélni lehetett, hogy véges. Akár az élet.

Az újrakezdés (negyvenévesen) és ezernyi más magán és közös ügyet szolgáló napi feladat mellett a tárgyi anyag ottmaradt részének átmentése, feldolgozása, restaurálása negyedszázadot vett igénybe. Csak ezt követően kezdhettem hozzá – botcsinálta sajtótörténész, de a legbelső emlékek egyedüli hordozójaként – a tulajdonképpeni kutatáshoz, az emlékek feldolgozásához, az elhallgatás rejtélyének megfejtéséhez és a Hitelnek valamint gondolatiságának visszaemeléséhez az erdélyi és anyaországi köztudatba.

Magyarországon a teljes információhiány, odahaza az évtizedes, mondhatni generációs, elhallgatás fala várt reám. Természetesen Erdélyben a kép sivárságát, nagyszerű szak-személyiségek bölcs és csendes, de értő jelenléte törte meg. Élő tanú azonban akkor már csupán kettő volt. A távolban munkálkodó Lőrinczi László író és Jakó Zsigmond a neves történész professzor. Azóta ők is eltávoztak közülünk.

A feladat anyagi feltételeit csodával határos módon – körzeti orvosi tevékenységemtől független munkával – sikerült megteremteni, az időigényes tevékenység javát azonban csak nyugállományba vonulásomat követően végezhettem el.

A feltámasztás első kísérletét az Olaszországban élő Illés Elemér, az: Erdély változása – mítosz és valóság című, úttörő fontosságú könyv szerzője tette, aki mint egykori külső munkatárs, hozzákezdett egy Hitel monográfiához. E munka során közeli kapcsoltba kerültünk és akkor még élő édesanyámmal együtt minden információval elláttuk. Később örömmel értesített arról, hogy nyomdakész az anyag és viszi Milánóba a kiadóhoz. Néhány nap múlva azonban meghalt. Özvegye szerint a kéziratot és sok más anyagát örömmel adta át egy „kedves magyarországi úrnak”, aki arról gondoskodni óhajtott. Az illető kiléte és az anyag holléte, azóta is ismeretlen. Ezt az özvegyet meglátogató és kikérdező Lőrinczi László írta meg nekem. Ez a Hitelt övező egyik eddig megfejtetlen rejtély.

De szintén rejtélyes módon, kézen-közön kallódott el a lap egyik főszerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek Magyarországra küldött hagyatéka is.

Megjelent viszont 1991-ben, Záhony Éva nagyszerű munkája nyomán egy tanulmánya és a hozzá csatolt gazdag szöveggyűjtemény is Talán még „túl korán”, mert a tapasztaltnál sokkal nagyobb figyelmet érdemelt volna. Írója el is kedvetlenedett s más tevékenységbe kezdett.

2003-ban értékes adalékokkal jelentkezett, főleg ami a „magyar négy év” alatti időszakot illeti, a fiatal kolozsvári sajtótörténész Vallasek Júlia, a: Hinni és hihetni egymásban című remek tanulmányában.

Ami az élő emlékezeten kívül rendelkezésemre állt, az a családi levéltárban felelhető – apám által reám hagyott iratok és az a jelentős irodalomtörténeti és memoár anyag, mely az elmúlt évtizedekben megjelent. Magam 150 kötetet olvastam át, hogy végére járjak a Hitel történetének és utóéletének, ami valójában a tetszhalál állapota volt.

Ezeknek ismeretében írtam meg a Beszédes hallgatás – három Hitel és ami utána következett című sajtótörténeti könyvemet, Boros Zoltán dokumentumfilmes barátom pedig ennek alapján elkészítette a filmet is. A könyvet a Kriterion adta ki, a filmet a Duna Televízió többször is vetítette. Ezt követően mintegy két tucat könyv és filmbemutatót tartottam a Kárpát-medence városaiban, Sepsiszentgyörgytől Bécsig.

A Hitel múzeuma is elkészült. Mégpedig úgy, hogy – jobb megoldás híján – saját lakásomat e célra figyelve építettem fel. Makovecz Imre már az általa felajánlott tervezéskor a kolozsvári ház hangulatát idéző belső teret hozott létre, hogy a restaurált eredeti tárgyakkal sikerüljön visszaadni a genius locit. Neki azonban ennél is többet köszönhetek, mert olykor reménytelen helyzetemben erőt adó biztatásával is mellettem állt, míg fel nem épült a ház. Aztán otthonossá vált az egész és mára már érdekes együttlétek, csoportoknak tartott előadások helye lett. A 75 éves évforduló alkalmából tettük fel a koronát erre a csodák sorozatával elkészült műre és Kádár Tibor – Kolozsvárról félig elszármazott – festőművész munkája nyomán, egy nagyszabású, 54 alakos triptichon is a falra került, a Hitel szellemi körének nagyjait ábrázolván. A munka kisplasztikai részét a szintén Erdélyből áttelepült, Péterfy László készítette el. A megnyitást államtitkári jelenlét szentesítette.

A könyv és a bemutatók, az időközben megírt több tanulmányom fokozatosan felkeltették az érdeklődést úgy az anyaországban, mint Erdélyben. Odaát Dávid Gyula a Román Akadémiai Kiadó Nyelv és Irodalomtudományi Közleményeiben írt róla, Nagy Pál rangidős irodalomtörténészünk (egykori magyar nyelv és irodalom tanárom) pedig a Székelyföldben értekezett a könyvről, s megemlékeztek róla itt-ott napilapok és az Erdélyi Napló is.

Magyarországon a Hitel és a Polisz nem is egyszer foglalkozott a témával, de több jeles irodalomtörténész, így maga az Irodalomtörténeti Társaság elnöke: Sipos Lajos professzor is felkarolta az ügyet. Ennek is eredménye, hogy időről időre könyvbemutatókra, rádió vagy TV riportokra, illetve a múzeum-lakásban – kérésre – előadásokra kerülhet sor. Házi múzeumomat egyaránt látogatták doktoranduszok, egyetemi végzős évfolyamok, érettségizők, középiskolások, papok, tanárok, honismereti táborok és kisebb érdeklődő csoportok. Így az információ mára bekerült a szakma vérkeringésébe, sőt az oktatók látókörébe is.

 

Nagyon röviden, úgy gondolom ennyi elég az emlékezni óhajtó olvasó érdeklődését felkelteni. Említett könyvemből ennél sokkal többet is megtudhatnak. Jómagam mindent elkövettem, hogy egy erdélyi kiadó adja ki és ez 2007-ben sikerült is a Kriterionnak.

Az eltelt 77 év után emlékezvén ismét megállapíthatjuk, hogy atyáink, nagyatyáink bizony sokat tudtak és sokat láttak előre abból, amit aztán megéltünk. Az is kiderül, hogy bizonyos ideológiák tudatos vagy megtévesztett hívei, akkor is a mai politikai élet sablonjaiban gondolkodtak s módszereik sem voltak mások.

A legfontosabb azonban az, hogy abban a nehéz küzdelemben, melyet az összmagyarság folytat a megmaradásáért s melyben csak együtt lehetünk eredményesek, szükséges volna elődeink kikristályosított gondolatait felhasználni és nem megmaradni azon az úton, mely a maga folytonos és nem szükségszerű újraindulásaival, az elért, megszenvedett eredmények semmibevételével, egy önsorsrontó Sziszüphosz látomását idézi fel.

 

            Csodák emlegetésével kezdtem írásomat, ezzel is fejezzem be. Nem kell valamennyit felsorolnom. Elég, ha arra hivatkozom, hogy a több mint 38 év alatt, valahányszor e cél érdekében terveztem valamit, felbukkant a segítség. Megjelent a tárgyak eldugásakor, az áthozatal megszámlálhatatlan utazásának izgalmai során, a megvalósításhoz szükséges leányfalui állás elnyerésekor, a telekvásárlás és házépítés hihetetlen történeteiben, Makovecz Imre szinte sámáni mellémállásában, az anyagi hátteret egyedül biztosító (nem gyógyítói) mellékállások elnyerésekor, melyek csakis addig működtek míg a ház felépült (megjegyezni kívánom, hogy orvosi jövedelmem egyetlen fillérje sem támogathatta ezt a célt, mert közben a másik énemmel építettem az egészségpolitikai cikkeimben, könyveimben propagált körzetmodellt), a kutatómunka során, a restaurátorok fellelésében, a könyveimhez kapott szponzori segítség szinte misztikusan hihetetlen történeteiben, el egészen addig, hogy most május 30-án, mint a Magyar Írószövetség és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tagja rendezhettem meg Pomogáts Béla bátorításával az Írószövetségnél a 77 éves Hitelre emlékező és emlékeztető egynapos kongresszust, melyen a szakma valódi nagyságai adtak elő.

            Hogy a csodák sora kiteljesüljön, éppen a konferencia második blokkja alatt érkezett meg a hírnők, ki arról értesített, hogy beadványom, mely a Hitelt Magyar Örökség Díjra terjesztette fel, eredményes volt. A megtisztelő díjat június 23.-án a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében vehettem át s az összes díjazott nevében is én beszélhettem. Közel négy évtized munkája után felejthetetlen pillanatok voltak ezek.

 

            Jogosan csalódott, megfáradt és ezért olykor már közönyös orvostársadalmunkat talán merészelhetem bíztatni is ezzel a történettel. A gyógyító munka fáradalmai, a ma ezt is meghaladó folytonos küzdelem mellett is, sok évtizedes ellenszélt követően is megmaradhatunk annak, ami valaha voltunk. A magyar szellemi élet katalizátorainak. Ki-ki a maga apró lépéseivel, a hivatásunkból magától értetődően eredő kitartásával. Mert a Hitelhez hasonlatosan feledésre ítélt presztízsünk visszanyerése lehet az első lépés – a betegeink érdekeit is képviselő – követeléseink meghallgattatása felé.

 

 

                                                                       Dr. Szász István Tas

                                                              nyugdíjas háziorvos, Leányfalu

 

 

                                                          

 

 

 

 

 


 

 

 Arcunkon csak most folytak le a szomorú viszontlátás könnyei. Csak most éreztük, hogy  a fogságból hazaérkeztünk: egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba.  (Kuncz Aladár: Fekete Kolostor,Erdélyi Szépmíves Céh. Kolozsvár,1931)

M    E    G    H    Í    V    Ó

Tisztelettel és szeretettel várjuk

 K   U   N   C  Z       A   L   A   D   Á   R

(1885-1931)

író, szerkesztő, műfordító
emlékére rendezett irodalmi délutánunkra.

A megemlékezés programjában részt vesznek:

Kuncz Magdolna - a Budapesti Kuncz Aladár Alapítvány elnök asszonya,

valamint
Bács Ferenc előadóművész,  Bágyoni Szabó István író, Filep Tamás Gusztáv irodalomtörténész, Jancsó Miklós író, egyetemi tanár (Kolozsvár ), Pomogáts Béla irodalomtörténész,  Rekita Rozália előadóművész (Kolozsvár), Dr. Szász István Tas író

A rendezvény időpontja:  2012.  augusztus 19. (vasárnap), délután 6 órától

Helyszíne: LEÁNYFALU-HÁZ Leányfalu, Móricz Zsigmond út 124.

PROGRAM

1. Kuncz Magdolna megnyitó beszéde

2. Szakály I. Kuncz Aladárról szóló dokumentumfilmjéből egy rövid bejátszás

3. Jancsó Miklós: Családi vonatkozású visszaemlékezés - részletek Jancsó Elemérné Máthé Szabó Magda emlékirataiból

4. Bács Ferenc: Kisbán Miklós búcsúírása Kuncz Aladárról

5. Filep Tamás Gusztáv: Kuncz Aladár Trianon utáni írói-szerkesztői pályájáról

6. Pomogáts Béla: Erdély és Európa – Kuncz Aladár felfogásában

7. Bágyoni Szabó István: Kisemberek egy nagy regényben (A Fekete Kolostor „mellékszereplői”)

8. Dr. Szász István: A Kuncz Aladár-kutató Lőrinczi László

9. Rekita Rozália: Dsida Jenő - Immáron ötvenhárom napja (vers)

10. A Kunczról szóló dokumentumfilm befejező része

11. Kuncz Magdolna záróbeszéde

 

 


DR. E. CS. ELMÉLKEDÉSE VIRTUÁLISRÓL ÉS AKTUÁLISRÓL

 2012. 07. 11.20:47:22

 

E .Cs. hatalmas halom irat felett tekint a közeli messzeségbe. Rendezni kell közös dolgait. De a navigare necesse est is munkál benne. Írni kellene. S ha lehet nem a fióknak, nem ama irathalmazt gyarapítandó.

A világ azonban megy a maga útján s a felette moralizáló értelmiségi szerencsés esetben megérzi a jeles író által definiált – így hitelesítve tehát leírható – könnyed lebegésű hasonlat igazságát: madárfos vagyunk a patak vizén.

E. Cs. a napi cselekvésre intők csapatát gyarapítja. Nem forradalmároktól s nem is mártíroktól remél változást. A gonosz igen erős még mai napság. Olyan erős s oly rejtőzködő, hogy: senki sem sejti, mindenki tudja, senki sem látja, mindenki észreveszi, állapotában megfoghatatlannak tűnik.

Barátunk nem őrült meg s talán még nem a szenilitás mondat vele efféle zavaros mondatokat. A kor s benne világunk zavaros, pontosabban világunk tette korunkat ily zavarossá.

Kettéhasadt világ, árok szabdalta nemzet, tudathasadt emberiség. Hiszen már azt sem tudni mi az, hogy jobb s mi az, hogy bal. Ki miféle szimbólum alatt miféle igazságot hirdet joggal?

Az istenadta sorsa bizonyos egyedül. Az hordja a keresztet. Ha kell horoggal, ha kell a nélkül és közben csillagokat lát. Olyanokat, amelyek sosem hullanak le – bíróilag megerősítve – s másmilyeneket, melyek igencsak hulló jellegűek.

Na de minek is ír E. Cs. ? Hiszen már nem tudja fiókjait kihúzni a kiadatlan könyvektől. Kényszeres? Vagy inkább törvényszeres? Mert, hogy az a bizonyos navigare necesse est. Az!

Csak merre? Hova? Akkor, amikor inkább csak menekülő életet élünk. Nem a merre, hanem a mi elől a lényeg, illa berek-náda kerek! Akármerre csak el!

Igen ezért mennek el a mi fiaink is. A valami elől. Ami itt van, de nem belőlünk fakadt, inkább reánk akadt s most szívja a vérünk. Mi meg mennénk oda, ahova szívja. Rövid kis életünket másik látszatvilágba helyeznénk. Könnyebbe. Ahol aztán utóbb minket újra elérhet a gonosz, s ha sikerül kihúzni holtig élve, majd féltve nevelgetett utódainkat kapja torkon. Mert ami szív az nem nekik szív, az csak látszat, az csak átmenet. Mert az az erő önmagának szív mindenütt, ahol lehet.

Szívtelenül szív. Nem ismer sem Istent sem embert.

Na persze E. Cs. tudja, hogy aki Istent nem ismer, az embert sem ismerhet. Ezen jó lenne elgondolkodni.

Újrahallgatta Freund Tamás szavait. Talán az az agy, amely az agyat kutatva Agy Díjat kapott, lehet hiteles a kedves olvasónak, - gondolja E. Cs. Gondolja s reméli.

Mert ezen a szinten fogalmazza nevezett meg azt, hogy az Isten éppen a tudomány magaslatain érhető legjobban tetten s bizony ellentétben régi s újabban új generációk tananyagaival, a hit és a tudomány nagyon is kiegészítik egymást s az ellentétükről szóló elméletek annál törékenyebbek, minél előbbre haladunk a megismerésben.

E. Cs. attól tart, hogy elmélkedése nem minden generációt képes meggyőzni. De mi is egy generáció s főleg milyenek a generációk. Különböznek-e egymástól vagy alapjában véve nem. Avagy egy egy életszakaszában hasonlít egymáshoz minden generáció. Persze a kor jellegzetességeit figyelembe véve. És egyáltalán van-e mai generációinknak jellegzetessége, hagynak-e nyomot e nyomott korról. Vagy súlytalanná váltak, ahogy azt egykor erdélyiek megfogalmazták: virtuálissá.

Hiszen! S itt E. Cs. gondolatai elkalandoznak. Ahhoz ugyanis, hogy adott korszakban aktuális nemzedékről beszélhessünk, feltétlenül szükséges lenne az egység. S mikor voltunk mi egységesek. Pogány és keresztény; királypárti és kiskirály; vérét hullató kuruc és véle küzdő labanc; Habsburg párti begyepesedett és forrófejű rebellis; országvesztésig elfajult vörös és bosszúra esküdött fehér; elhatárolódó népi és fölényeskedő urbánus; egyszerűen csak maradi és haladó; osztályellenség és azt irtó kommunista; kisebbségi érzésig alázott nemzeti és azt megvető kozmopolita; egymást tolerálni képtelen jobb és baloldal; és megannyi oldal, csoport, párt, irányzat szabdalta nemzedékeinket, s váltak azok örök virtuálissá, vagyis maradtak a: „lehetett volna ha” állapotában.

E. Cs. azt is tudja, hogy kellenek az egységet felépíteni képes közösségek, nagyok s főleg sok kicsi. Olyanok, amelyek nevelnek, szűrnek, kitermelnek és bizony, ha kell ki is taszítanak. Mert, hogy az ember gyarló s a kisközösség egyetlen fegyvere s nevelő eszköze a köztünk levő rossz csalhatatlan felismerése. Ilyen kisebb közösség lehet a szakmai is.

Hazaérkeztünk, mondja E. Cs. s az eddig kényszerpályára helyezett olvasó.

De hát nem lehet feltérképezni egy tájat, csak a magasságból. Aztán kell aláereszkedni s foglalkozni minden fűszállal.

E. Cs. elmélkedik s a karaván halad.

Mindenki tegye a dolgát, mondja barátunk. Ez az egyedüli biztos támpont.

A közösségekben – kicsiben-nagyban egyaránt – azonban vannak, akiknek feladata a harc. Ők a katonái ama közösségnek.

Nekik ez a dolguk, nekik ezt kell tenniük.

Akkor is, ha olykor meddőnek tűnik az a harc.

Csak jól kell felismerniük az ellenséget.

Csak a muníciónak jónak kell lennie, nem olyannak, ami visszahull.

Barátunk mára eleget elmélkedett. Az iratcsomó tovább nőtt. Vajon virtuális nemzedék tagjaként szaporítja a szót? Vagy megyünk valamire, valamerre. Vagyis vagyunk valami!

 

Leányfalu, 2012. július 5.

 

                                                                         Szász István Tas

 

 

 

 

 


MEGHÍVÓ

 

A MAGYAR ÍRÓSZÖVETSÉG, A MAGYAR NYELV ÉS KULTÚRA NEMZETKÖZI TÁRSASÁGA (ANYANYELVI KONFERENCIA), ÉS A HITEL MÚZEUM-GALÉRIA TUDOMÁNYOS KONFERENCIÁN EMLÉKEZIK MEG AZ IDÉN 77 ÉVES KOLOZSVÁRI HITELCÍMŰ NEMZETPOLITIKAI SZEMLÉRŐL ÉS SZELLEMI HOLDUDVARÁRÓL

 

 

 

A konferencia helye a Magyar Írószövetség székházának klubhelyisége

Budapest VI. kerület Bajza utca 18 szám

 

A konferencia időpontja: 2012. május 30, szerda reggel 9 és este 19 óra között

 

 

MŰSOR

 

9 óra

 

I. rész. Üléselnök: Kántor Lajos

- Megnyitó előadás: Reformtörekvések Erdély szellemi életében (Pomogáts Béla)

- Röviden a Hitel történetéről és utóéletéről. (Szász István Tas)

- A Hitel, mint nemzetpolitikai szemle, kisebbségi és többségi helyzetben. (Bárdi Nándor)

- Az Erdélyi Fiatalok – Hitel disputa (Cseke Péter)

- A Korunk és a Hitel Gaál Gábortól Gál Ernőig, avagy a marxisták és a Hitel (Csapody Miklós)

 

10 óra 50 – 11 óra 10: kávészünet

 

II. rész. Üléselnök: Cseke Péter

- A 75 éve rendezett Vásárhelyi találkozó és a Hitel. Hitek és tévhitek (Márkus Béla)

- A Hitel és a történelmi szerepvállalás, a harmadik Hitel - (Vallasek Júlia)

- Az elfeledtetés története és okai (Zólya Andrea)

- A közösen gondolkodó Helikon és Hitel. Mának szóló üzeneteik. (Szász István Tas)

- A Hitel és az EMGE kapcsolata (Farkas Zoltán)

 

13 óra – 15 óra: ebédszünet

 

III. rész. Üléselnök: Szász István Tas

-  A hitelesek késői kisugárzása és szerepük a túlélés évtizedeiben (Dávid Gyula)

- A kolozsvári Hiteltől a budapesti Hitelig, két korszak Hitelei azonos célokért (Papp Endre)

- A Hitel szerkesztőinek élő hangja (Záhony Éva)

- Makkai László az alapító (Makkai Lilla)

- Venczel József a Hitel szellemi körének jelese és tragikus sorsa (Székely András Bertalan)

 

16 óra 40 -17 óra: kávészünet

 

IV. rész. Üléselnök: Sípos Lajos

- Triptichon, avagy hárman a Hitel szerkesztőiből:Albrecht Dezső, Vita Sándor és Kéki Béla

(Kónya-Hamar Sándor összevont előadásai)

- A Hitel mártírjai - Szabédi László és a Hitel (Kántor Lajos)

- Demeter Béla a demokrata és elárultatása (L. Balogh Béni)

- A kolozsvári Hitel jelentősége ma (Szakolczay Lajos)

- Zárógondolatok (Pomogáts Béla)

 

A konferencia zárása kb. 19 órakor

 

 

 

 


 

 

 

 

 

 


 

DR. E.CS.  MEGPRÓBÁL ALÁSZÁLLNI
A GOND MAGASLATAIRÓL ANNAK MÉLYSÉGEIBE

2012.01.20.10:11:50

 

Elmélkedés az élet megrontója? kérdezi magától újfent – a jelek szerint megváltoztathatatlanul megrontott életű – E. Cs.


Manapság nem lehet csupán elmélkedni. „Emberekszerte” és vérmérséklet szerint: gondolkodni, tépelődni, önmarcangolni, őrjöngeni, félteni, szeretni és gyűlölni akaró és tudó, hazugságot élvező és attól irtózó agytevékenységek lennének regisztrálhatók egy koponyákba belelátó drága műszerrel. Már ha a cseles közbeszerzési eljáráson azt venné-vehetné meg az illetékes intézmény, amelyik működik is. Mert, hogy mai napság ilyen témák is „fennforognak”.


E. Cs. tudja, hogy minden gondunk felett ott lebeg a világnak hatalmas ragadozó madara s mi kiszolgáltatott galambként próbálunk vele egyazon légtérben szárnyalni. Egyetlen védelmünk a csőrünkben hordott olajág – annak általunk is megélt és megismert „presztízscsökkenésével” együtt. A gyengénlátók odalentről, a ragadozók mindenhonnan agresszív fegyvernek láthatják, látják, láttatják azt. Lehet, hogy jobb lett volna eldugni a fészekbe és üres csőrrel körözgetni, lehetőleg pont a nagy madár alatt, felkínálva szerény magunkat, nagyságát táplálandó?


Aztán ismerősünk elhessenti a fantommadarakat és ő maga meg próbál leszállni a földre. Számunkra megoldhatatlan végzetes gondok közül a talán több eséllyel megoldható kicsik közé. Azok közé a kis gondok közé, melyeket közelségük számunkra felnagyít, s életünk fókuszába állít. Mi viszont kellő elbizakodottsággal, de némi okkal is, azt gondoljuk, hogy ezek megoldása is hozzájárulhatna ama nagyok elleni esélyeink növeléséhez.


Az alászállásban E. Cs-nek éppen segítségére van egy konferencia, ahol szívügyével az egyszerű családorvoskodással is foglalkoztak.


Sok hű-hó ismét? Okosak, tiszteletreméltók, jószándékúak a felszólalások. Csak a tisztázó beszéd egyelőre mit ér? Nem csupán a már emlegetett világtrend, európai trend, Magyarországot elsodorni készülő trendek miatt, de sokkal földhözragadtabb szempontból is.


E. Cs. megtanulta, hogy egy helyzetet legjobban úgy lehet megítélni, ha a tettek felől vizsgáljuk azt. Tettek és azok tettetése pedig az elmúlt két évtizedben is megszámlálhatatlan helyzetben voltak megfigyelhetők.


Most E. Cs. csak egyetlen egy, de nagyon jellemző és átlátható, önleleplező eseten kezd elmélkedni.


Magyarázza meg nekünk valaki, hogy akkor, amikor mindenki meggyőződhetett az alapellátás privatizációjának sikeréről és azt is elismerték mindenkor, hogy az alapellátás valóban alapot is jelent az egészségügy számára, amikor a praxisjog külső hatások miatt bekövetkező elértéktelenedését is felismerte minden kormány, hogy akkor, amikor mindenki tudja, hogy a praxisok tulajdonosok közötti mobilitása – rendkívüli fontossága ellenére – megdermedt, miért maradt minden kormányzat alatt csupán ígéret a praxisalap létrehozása? Sok tíz és százmilliárdot befolyásolni képes néhány százmillióról van szó, de a megoldás eleddig az ígéret szintjén többször is elakadt a végső igen előtt.


Ha ez az összehasonlíthatatlan méretű két tétel nem tűnt fel a fiskális döntnököknek, akkor vagy vakok, vagy annyira nem értenek az egészségügyhöz, hogy annak fontosságát semmibe veszik. Arra gondolni sem lehet, hogy azt, amiben az segíteni tud, nem tartják fontosnak. Igen, látszólag semmiség, a valóságban sokmindent eldönteni képes kis lépés lenne ez.


MOST ISMÉT MEGÍGÉRTÉK!


Hihetetlen a pénzügyi gondolkodásnak ez a rövidlátó merevsége és biztatóan sokatmondó lenne, ha éppen most, amikor minden támogatásra a legkisebb az esély, éppen most oldódna meg ez a gyakorlatilag apró, jelentőségében annál nagyobb kérdés.


És akkor még hol van a többi, gondolja a megátalkodott elmélkedő.


Aztán eszébe jut a volt miniszterből lett kórházigazgató csendben és befejezésül odavetett megjegyzése, melyből kiderült, hogy ha sikerül a tárgyalás az IMF-el azért, ha nem akkor meg azért kicsi az esély az anyagiakat igénylő talpra álláshoz.


Aztán E. Cs. ismét elszakad a napi valóságtól.


Azzal a galambbal akkora a baj, oly nagy a veszély, hogy méltatlannak érzi először nem arra figyelni. Nem könnyű. Hát még sok olyannak, akit mégközelebbről érint a „fokozódó helyzetben” aprócskának látszó földi gond. S mégis. A lenni vagy nem lenni, még a menni vagy nem menni, vagy akár az enni vagy nem enni-nél is nagyobb kérdés.


Arról nem is beszélve, hogy nemsokára mindentől függetlenül a világ még ennél is nagyobb gondokat rejtegethet számunkra.


Na de – gondolja E. Cs. – ennél érthetőbb problémákról is elmélkedett már hiába. Ami, ha csak őt szomorítaná, nem lenne baj. Csakhogy ezek sokaknak sorsdöntő kérdések. És sajnos már nem az ő személyes sorsáról szólnak.


E. Cs. érzi, hogy igazán pártatlanná, tárgyilagossá öregedett.


Egy tény azonban minden elmélkedés feletti.


Most a nemzet sorsa a tét. Közben – és nem véletlenül – az egészségügy sorsa is döntő pillanathoz érkezett. Az előbbi megoldása létkérdés, de utóbbi felismerése nélkül nem érhető el.


Mást nem mondhatok, összegez E. Cs. és pontot tesz gondolataira. Vagy csak azt hiszi?

Leányfalu
Szász István T.

 

 

 


 

EGÉSZSÉGÜGY 5 DIMENZIÓBAN


2012.01.18.09:21:44


Néhány órája fejeződött be az Önkormányzati Egészségügyi Napok – a fenti cím alatt rendezett – idei téli konferenciája a margitszigeti Termál szállóban.

A „tiszteletbeli”, ha egyáltalán valakinek még jut ideje erre gondolni, amolyan vén ingyenélőnek tűnő státus. Ezt cáfolandó és sejtvén, hogy a frontharcos kollégák nem nagyon juthattak el ide, úgy éreztem nem árt, ha részt veszek és jegyzetelek a viharos napok miatt kétesélyesnek vélt eseményen. Mert adott esetben közönybe is fulladhatott volna.


Szerencsém volt. Túl azon, ami rajtunk is túl van s amint túl lenni vagy túltenni magunkat egyelőre nem lehet, meglepően élő és élénk előadássorozat és beszélgetések tanúja lehettem. És nem csupán ez egészségügyre szűkítve, hanem szélesebb pásztájú reflektorfénybe állatva mai vészhelyzetünket, ami végre jelent valamit. Hiszen jól tudhatnánk, hogy sem a világ szándékaitól, sem az ország helyzetétől nem lehet elszakítani „láncainkat jelentő gondjaink láncát”. Illetve lehetni lehet, de az nem vezet semmire sem.

Sokan élnek ma országunkban a minden mindegy hangulatában. Sokan befogják fülüket, mások feleslegesen okoskodnak. Feleslegesen, mert mit sem változik általa a helyzet. De vannak olyanok is, akik tudnak valamit, ugyanakkor olyanok is, akik nem akarnak tudni valamit és a minél rosszabb annál jobb elvet követik magukba, kifelé persze tagadva ezt.


Az információk nem jelentették a kiutat, hiszen ezt most nem is képzelhetjük el, de mindenképpen rávilágítottak arra az irányra, amerre el kellene indulni s amerre már történtek is lépések. Ebből a kínálatból szeretnék most röviden felsorolni főleg az alapellátást vagy az azt is érintő és más érdekesebb pontokat.

Először a délelőtti kerekasztal érdekesebb mondataiból idézek szerkesztett formában.


Az téglalaposított kerekasztalnál Dr. Pap Magor, Dr. Bélteczki János és Dr. Rácz Jenő ültek, prof. Dr. Kollár Lajos, Dr. Baráth Lajos és Dr. Kovács Zoltán moderálták a beszélgetést.

-    Bélteczki doktor felvezetőjében hangsúlyozta, hogy nem valaki ellen szálltak harcba, hanem egy súlyos helyzet felismerése miatt, annak megoldására.
-    Papp Magor is hasonló szellemben beszélt s ezt a türelmi idő meghirdetésével akarta igazolni.
-    Rácz Jenő fontosnak tartotta, hogy a rövid és hosszú távú tervek mellé vészforgatókönyv is kell. Ennek jogi, intézményi és hatósági alapja kel legyen. Ez a kényszerű helyzet miatt létrejött katasztrófa ellátás.
-    Kollár professzor aláhúzta, hogy soha nem látott összefogás észlelhető. Ő magának, mint minden lépcsőfokot megjárt szakembernek s egyben, mint munkáltatónak kell néznie a helyzetet. A felmondási nyilatkozatot aláírt kollégák szerinte úgy szálltak fel a vonatra, hogy nem tudhatták merre megy. Figyelmeztetett az Uniós helyzetre. Hatalmas káosz alakulhat ki. Mi lesz, ha a felmondások aktivizálódnak. Mindenki nem tud elmenni s utána előfordulhat, hogy a visszatérőknek a működő szabályok értelmében már kevéssé előnyös javadalmazás mellett kell elkezdeniük újra a munkát. Többen lesznek, akik rosszabb helyzetbe kerülnek, anélkül, hogy ezt a munkáltató akarná. Magát a célt üdvözölte ő is, de vérmes reményeket nem mer táplálni a jelen helyzetben.
-    Baráth Lajos doktor, moderátor feltette a kérdést: hányan mondtak fel?
-    Bélteczki: 2500
-    Papp Magor: 2512, de állandó mozgás van kifelé és befelé 200 körüli nagyságrendben. Szerinte egy a mostani ciklusra tervezett ütemezett béremelés már sikertörténet lehetne.
-    Kollár prof. : Nem csak az orvosokról van szó. A szak-, sőt az egyéb területen dolgozó egészségügyiekről is kell beszélnünk. És mi a helyzet a vállalkozókkal, a fogorvosokkal? A remélt összeg nagyon felhígul. Van-e olyan felső forrás még, amiből egy ütemezett béremelést lehet fedezni.
-    A szakdolgozók nevében felszólaló képviselő ennek az ágazatnak a gondjaira figyelmeztetett. Szerinte az év végi kiegészítést ők harcolták ki.
-    Papp Magor elmondta, hogy soha nem voltak a szakdolgozói javadalmak emelése ellen, de meg kell találni ennek is a forrásait.
-    Ezután meg is szavaztatták e jelenlevőket. Csak az orvosok bére emelendő, vagy minden egészségügyi dolgozóé? A szavazás elsöprő többséggel ez utóbbit preferálta.
-    Kollár professzor megkérdezte, hogy igaz-e a hír, miszerint több professzor is csatlakozott a felmondólevél mozgalomhoz?
-    Papp Magor elmondta, hogy neveket nem említhet, de meglepően sok 50 év feletti vezető van közöttük.
-    Rácz Jenő ez után alapvető kérdésnek nevezte a mai helyzet kialakulásában azt, hogy hova jutott az orvos és a szakdolgozó helyzete a társadalomban. A presztízs mélypontra jutott. Iparosnak tekintenek minket! Mi pedig ha úgy viselkedünk azzá is válunk! Amit ezen a téren velünk ettek, az „öngyilkosság”! Ne viselkedjük úgy, ahogyan hozzánk viszonyulnak. Ezután egy szkeptikus, de fontos mellékmondatot mondott valahogy így: Az IMF tárgyalás sikertelensége esetén vége, ha viszont sikeres lesz, akkor semmit sem tudunk csinálni.
-    Kovács Zoltán ezután azt kérdezte, mi lesz, ha nyugaton elfogynak a munkahelyek? És mi a helyzet a paraszolvenciamentességgel?
-    Papp Magor jelezte, hogy Németországban jelenleg 7000 üres hely van és ezek száma nő. Aztán arról beszélt, hogy az eddigi érdekképviseletek nem tudták az orvosi presztízst helyreállítani. Ezért volt szükség erre a kétségbeesett lépésre.
-    A paraszolvencia megoldása csak a tisztességes megélhetés biztosítása lehet.
-    Kovács Zoltán megkérdezte, hogyan van az, hogy a paraszolvencia elfogadását munkahelyi engedélyhez kötik?
-    Bélteczki János elmondta, hogy érti a kérdéseket, de nem tud választ adni. A nemzetközi orvos védelemben csodákat látott. Ismer stockholmi kollégát, akit tüntetés közben megkardlapoztak s büszkén viseli a heget. Ez megkérdezte, miért nem csináljátok meg a magatok forradalmát?  Erre sokan azt mondják, hogy mi nem vagyunk tekintettel az ország helyzetére. De – tette fel a kérdést ő – eddig miért nem jutott ez eszükbe?
-    Baráth Lajos figyelmeztetett, hogy a Semmelweis tervben benne van a bérrendezés kérdése.
-    Kollár professzor is jelezte, hogy a presztízs kérdéskörének megbeszélésére egy egész délelőtt kellene. Torz rendszer alakult ki. A fehér köpeny becsülete már nem létezik.
-    Egy hozzászóló az egri harcokra emlékeztetett s annak tanulságaira.
-   
A kerekasztal ezzel zárult.

A következő érdekesség Pogátsa Zoltán fiatal közgazdász professzor előadása volt. Talán ez volt a nap csúcspontja. Nekem legalábbis igen.

Ő az északi példát mutatta be. Mint mondotta csak ez az egy kapitalista modell maradt lábon. Nem igaz, hogy ez a gazdagok modellje. Fordítva van: ettől gazdagok!
Önmagát erősítő folyamatot generál. Nem földrajzi jellegű. Nem kultur-specifikus, nem az olajnak köszönhető (az csak a norvégoknak van).

Náluk van megfelelő bérezés és a béralku természetes módon folyamatos.  Az alkalmazott, a munkáltató és a szakszervezet (ott egészen más) teljes egyetértésben cselekszik a célért. A munkáltató is tudja, hogy a bér javítása fontos. Versenyezni csak felfelé lehet, és ez biztosítja az eredményességet. Kétévente statisztikát készítenek és korrigálnak. Közösen, közös cél érdekében. Ez így mindenkinek jó. Régen polgárháborús állapotok voltak, ma együttműködő szakszervezetekkel dolgoznak. Sőt! Amikor a világhelyzetben bajt észlelnek, átmenetileg lefelé is tudnak együtt gondolkodni. És ezt mindenki érti. Természetesen ebben a kitűnő oktatási rendszer is benne van. Nagy pénzt tesznek bel. A finneké éppenséggel világelső. Európa szerte szokás az állandó teljesítményértékelés. Két országban nem. Az egyik Magyarország. Az európai átlag felét költjük oktatásra.

Lehetséges-e ez a modell itt? Tette fel a kérdést önmagának.

Tévhitekben éltünk és élünk. Minden kormányunk abból indul ki, hogy a GDP emeli a foglalkoztatást. Ez nem igaz. Éppen fordítva van! Ennek szellemében kell lépni! EL KELL SZAKADNI A NEOLIBERÁLIS DOGMÁTÓL. Azt mondják, nem lehet bért emelni, mert nem nőtt a termelékenység. Ez a számok tükrében éppen fordítva van. Kapkodás van. Nincsenek szakmapolitikáink. Városi legendák szerint politizálunk.

A magyar bér az európai átlag 32,16 százaléka. Termelékenységünk a 60 százaléka! Vagyis kétszer akkora a termelékenység, mint a bér. A termelékenység a cseheknél is 60 %, de a bér 30 százalékkal nagyobb. Neoliberális elv szerint tehát foglalkoztatási katasztrófának kellene lennie Csehországban. Szlovéniában a termelékenység 25 százalékkal alacsonyabb az európainál s a bér mégis magasabb az európai átlagnál. Ott sincs foglalkoztatási katasztrófa. A magyar termelés tehát kitermeli azokat a béreket, amire szükség lenne.

Defenzívába kényszerülve nincs pénz egészségügyre. Pedig így is lehetne foglalkoztatást emelni. Az is tény, hogy a híresztelés ellenére a közszférában kevesebben dolgoznak, mint az EU átlaga.

DE MIBŐL lehet emelni?

A fő hiba, hogy minden kormányzat a kiadási oldalhoz nyúlt. Pedig ott van a bevételi oldal is. Igazságosabb adóztatásra van szükség.

- Kovács Zoltán megkérdezte, hogyan lehet ezt az egészségügyre adaptálni?

- Pogátsa professzor szerint az északi modellre van szükség. Folyamatos szakmapolitika kell. Ehhez megfinanszírozott kutató bázis szükségeltetik. Utána ki kell dolgozni a termelékenységarányos bérpolitikát. Ma ezt nem mérik. Ezt kellene folyamatosan menedzselni.

- Baráth Lajos megkérdezte, van-e erre esély?
- Pogátsa professzor szerint két év alatt bevezethető. Minden területen ezt kell tenni. Ennek nincs alternatívája, minden más csupán álvita.
- Baráth Lajos megjegyezte, hogy van teljesítménymérés, de nem mérik az egészségnyereséget.

A délutáni blokkban Dr. Beneda Attila kabinetfőnök beszélt az alapellátásról.

Elmondta, hogy 16 évig volt a fővárosban házi és mentőorvos. Ismeri a viszonyokat alulról is. Az alapellátást egyik fő prioritásnak tekintik most is. Három dologra koncentrálnak: 1. munkaerőforrás krízis 2. financiális helyzet 3. informatika.

-    Az indikátorrendszert felülvizsgálva az így nyert bevétel két és félszeresére nőtt. Ezt ezután is évente felülvizsgálják és a finanszírozás 3-4 százaléka ebből jön. Ez 10 százalékra bővítendő. Így 40-50 000 forintos forrásbővülés érhető el.
-    A praxisjog életképességét vizsgálva döntöttek úgy, hogy azt a praxishoz kell kötni.
-    A TEK nélküli körzeteknek kollegialitásból négy év átmenetet adtak s fokozatosan kivezetik a gyakorlatból ezt a vállalkozási formát. 300 ilyen kör van.
-    A betöltetlen körzetek gondját a Svájci Alaphoz lehetséges pályázatokkal oldanák meg. A 150 betöltetlen körzet több évig kaphatna így támogatást. Van közöttük olyan, amelyik soha nem lesz működőképes. Itt az összevonás lehet az egyik megoldás. A praxiskoordinátor nővérek alkalmazása is segíthet.
-    Folyamatban van a praxisalap létrehozása. Nem úgy, ahogy először szerették volna, de 300 millió van erre. Praxisonként négy millióra lehet pályázni. Ezen kívül, van egy 50 milliós keret arra, hogy egy milliós pályázatokat írjanak ki fontosabb műszerekre a szokásos műszertámogatástól függetlenül.
-    Az OEP finanszírozáson kívüli munka honorálására is gondoltak. Rövidesen megtörténik a jogosítvány, a biztosítók által kért igazolások, a nyugdíjpénztárak által kért papírok stb. beárazása. Nem lehet majd megzsarolni az orvost a betege iránti empátiával.
-    Erősíteni fogják az alap és a szakellátás információcseréjét
-    Rendezendő a helyettesítés és a sürgősségi szolgálat kérdése is rendeletileg. A hatalmas területi különbségek felszámolása nehéz, de ezt is megpróbálják. Kétszeres különbségek is vannak a főváros javára.
-    Az önkormányzat és a háziorvos faladat átvállalási szerződése ügyében is készül a megoldás. Az alaptéziseket jogszabályban rögzítik, s ez tisztázza a viszonyokat.
-    A praxis átalakítások dolgában az OALI-nak szót kell kapnia az önkormányzatoknál. A megoldás legyen megnyugtató mindkét fél számára.
-    Távlatosan lakosságszám arányos leosztásra törekednek.

A minket közelebbről érintő kérdések köre ezzel zárult.

A hallottak hatása alatt engedtessék meg most nekem, hogy néhány önigazoló sorral még untassam az olvasót. Teszem azt annak okán, hogy egykori figyelmeztetéseim, melyek nem egy esetben két évtizedre is visszanyúlnak, a mai napon hangsúlyosan nyertek igazolást.

- Először az orvosi presztízs általam megmosolygásig emlegetett és a FAKOOSZ elnökség elvállalásakor általam első feladatként kiemelt kérdését említeném. Ennek meghatározó fontosságát mai helyzetünkben, beleértve a sokaknál legmagasabbra taksált anyagi helyzetet is, a nap folyamán különös hangsúllyal emelték ki. Emlékezzenek a megállapításra: a mai helyzetet nem csak azzal hozták létre, hogy iparosokká tettek, de azzal is létrejött, hogy magunk is iparosokká váltunk.

- Újabb keletű kérdéseim is felmerültek. Vajon miért nem volt egység akkor, amikor volt még miből kérni s van most, amikor már nincs miből? Itt emlékeztetnék Rácz Jenő szomorúan szkeptikus zárómondataira az IMF tárgyalás kapcsán.

- Erre ad választ az általam előre jelzett pillanat, egészen pontosan az, hogy – mint azt 1991 óta írom, mondom, szajkózom, hogy be fog következni – ne halogassák, hanem oldják meg sürgősen gondjainkat, mert felnő a legifjabb nemzedék, amelyik már nem hordoz kötöttségeket szocializációjában. Sem mint a (puha) diktatúra csendre szoktatottjai, sem mint az őskövületek ma már sokszor megmosolygott áldozatvállaló képessége. Bevallom másról is irkáltam én, de ha most régi idők elfelejtett nemzettudatáról is említést tennék, az félreérthető, esetleg sértő lenne egyesekre s csak sok-sok magyarázattal lehetne elhitetni, hogy értem én a csapdát. Se ki, csak be.

-    Az egészségügyi sajtóban is, de főleg a nemzetpolitikai publicisztikában annyit hangsúlyozott neoliberális dogmaellenességem is megerősödhetett a hallottak kapcsán. Olvassák ismét figyelmesen Pogátsa professzor felkavaróan hiteles gondolatait, példáit. Bizony nem igaz az, hogy nem termeljük meg azt, amit fogyasztani akarunk, vagy fordítva, hogy ha csak ennyit termelünk, akkor nem kívánhatunk többet. A tortaszeletelés örökös példája. Nem a szeleteléssel van a baj. A tortát nézzük meg. Mekkora is az a torta, amit valójában megtermelünk? Mennyi jut belőle nekünk s mennyi más országok polgárainak az övékből? Hova lett a különbség? Ja, az adósság? Igen, de egyrészt nem mi csináltuk.
-     Még a Kádár korira ráfoghatják, hogy abból telt gulyásra, de az azóta megsokszorozott milliárdokra már nem lehet ezt mondani. Persze tudom, az adósság attól még van. De ismét a professzorra figyeljenek. Kitörni nem lehet ezen dogmák betartásával. Nem lehet a munkánk ellenértékén spórolni, mert akkor a helyzet tovább romlik. Nehéz ügy tudom. Most különösen. Ma indul ellenünk a három eljárás. Saját hibák is vannak benne, de ettől függetlenül most már ordít (a szó szoros értelmében is láttuk, hallottuk, olvastuk) belőle a minket valamiért örökké sújtó kettős mérce. Miért?

Letörnek minket vagy kitörünk?

Csak az Isten tudja.

Pedig ha hagynák, mi is tudnánk, merre van a kiút.

Szász István Tas




 

 

 

 


 

 

 

ISMÉT A SZELLEMI SZÜKSÉGÁLLAPOTRÓL

2011.11.02.09:31:30

 

Az általam megélt közel háromnegyed évszázadra visszatekintve – a határvonalak húzogatásának kényszerén túllépve is – három korszakot különböztetek meg. A három korszak hozzávetőlegesen három generációnak és azokra gyakorolt három egészen más hatással és ráhatással bíró időszaknak felel meg.

- Az első negyedszázad, mely engem és kortársaimat nevelt, egy korszakváltás időszaka volt. Szüleink szellemén keresztül még átnyúltak gyökereink egy ellentmondásaival is nosztalgiákat ébresztgető keresztény és nemzeti Magyarországba, melynek hibáit oly sokat emlegetik, de azt kevéssé, hogy a Trianon utáni traumából lábra állván, e történelmileg másokhoz alig hasonlítható helyzetben – a túlélés külső erők által nem várt sikere mellett – a tévedések, sőt ballépések s főleg a kényszerek szülte csapdák, szinte elkerülhetetlenek voltak.

Ez a generáció a kettősség, az otthon és a külvilág ellentmondásainak ütközése, a kényszerű hazugság levegőjét szívta magába. És annak örök reményét, hogy egyszer vége lesz. Vagyis átmeneti korszaknak tartotta és örökös várakozásban élt. A Kárpát-medencei összmagyarságra kivetítve pedig a nemzet közel harmadának még a nemzetiségi elnyomás és a homogenizációs kísérletek nyomást kettőző hatását is el kellett viselnie.

Ezekben az években a gondolkodást a hagyomány még befolyásolta és a tudás értéknek számított, szemet nyitogató hatása észrevehető volt. És hatott a nemzeti öntudat.

- A következő negyedszázad szülöttei már a puha diktatúra „merjünk kicsik lenni” és örvendjünk a napi sörünknek meg Trabant kiutalásunknak szellemében nevelkedett. 1956 emlékének formájában a kettősség szelleme azért még kísértett és a határon túl rekedteknél a puhadiktatúra puhító hatása helyett egy bizonyos fajta csakazértis nemzettudat is felépült. Egészében véve az: „amíg minket fizetgetnek, addig mi csak dolgozgatunk” tudat alatti szelleme élt és hatott a tömegekre. A napi valósággá dermedt hazugság és a legalizált lopkodás átrendezte az erkölcsi normákat. A vallás és a hazafias szellem jelentősen háttérbe szorult. A szocializmus majdani felépülésének felvetített képei nem nagyon ébresztgettek reményeket, de valamilyen majd csak lesz jobb is azért a fű alatt megfért.

A tudást a három T határai között adagolták s a tömeg látószöge ennek megfelelően nyílt vagy inkább zárult. A nemzeti tudat elsilányodott, sőt rejtegetnivaló lett.

- Az utóbbi negyedszázad, az újabb történelmi korszakváltást követő időszak, ismét a nagy várakozások és egyben a nagy csalódások korszaka lett.

Az előző két generáció és vonzásköre – mint a kor tevékeny részese – a legbonyolultabb törésvonalak mentén került egymással szembe. Az újonnan születők pedig már elképzelni sem tudták milyen is volt, és miért volt olyan amilyen az az előző két korszak.

A tudás megszerzése a saját kezdeményezőkészség körébe helyeződött át, de a múltról és jövendőről felmenőiktől és a véletlen nyújtotta környezetüktől ellentmondásos sablonokat kaptak. Ráadásul eluralkodott felettünk egy olyan világ, melynek alapvető céljai közt volt a tömegek szellemi elnyomorítása. A nemzeti tudattal összefüggő minden tartalom támadások kereszttüzébe került, sőt gyakran nevetség tárgyává lett.

 

Egészében véve tehát mindhárom generáció átmeneti kort és sok áldozatvállalást élt és él meg és egyelőre valamennyien elmondhatják, hogy nagy várakozásokat megélve és nagy csalódások után vagy közben vannak, s alkatuk szerint ismét csak reménykedni próbálnak vagy a reménytelenség rabjaivá válnak.

Az első két generációról elmondhatjuk azt is, hogy túléltek és a maguk módján hozzájárultak a fennmaradásunkhoz, elviselték a történelmi terheket és jogosan várnak valami jobbat. Legalább egy hihető jövőkép formájában maguk vagy leszármazottaik számára.

Ez a csupa hátrányos hatás és igen kevés építőhatású történés befolyása alatt felnevelkedett és élt tömeg azonban nincs felkészülve, vagy csak részben arra a nagy áldoztavállalásra, melyet a most következő nagy össznemzeti küzdelem, a megmaradásért folytatandó hatalmas hadjárata fog jelenteni.

És itt általánosíthatom az egészségügyben már felállított képletemet.

 

Mert, hogy ők is arra várnának, hogy azonnal kapjanak valamit, ami MÉG NINCS!

A hadjárat viszont elkezdődött és csak kevesek képesek úgy gondolkodni, hogy ez az, amire reális gondolkodással vártunk, aminél többre nem számíthattunk, amelynél többet nem remélhettünk. Az elkövetkező küzdelem adhatja meg a jövőképet s kimenetelétől függően az eredményesség gyümölcsit.

Ugyanis adva van egy esély! Ezzel kellene élni. Az esély pedig abban érhető tetten, hogy egy zuhanó világban akadt egy olyan nemzeti erő, amelyik múltjában és gondolkodásában az össztársadalomhoz hasonlatos tudati terhekkel, megpróbálja azokat levetkőzni és előrelépni a magyar nemzet sokadik megmaradási kísérletének útján.

Aki ezt nem értékeli az elégedetlen, aki felméri, hogy többre nem számíthattunk, hálás érte a Midenhatónak.

Az új vezető erő azonban annak tudatában kell a nemzetet az elkerülhetetlen áldoztavállalásra rávegye, hogy az ehhez szükséges bizalom MÁR NINCS meg abban. Ezt is ismerjük az egészségügy jól általánosítható példáján.

 

A feladat óriási. A feladat óriásokat kíván. A kevés óriássá nőni képesek pedig kénytelenek magukon hordozni a gonoszul reájuk aggatott gonosz jelmezeket is.

A szerencsés tisztánlátók ne legyenek büszkék tisztánlátásukra, hanem értsék meg azokat, akiknek ez nem adatott meg.

Minden kísérletünk elvetélhet, ha nem értjük meg és nem fogadjuk el, hogy egy lelki, szellemi szükségállapot meghirdetésének ideje jött el. Nem „kijárási tilalmakat” hirdető szükségállapot ez, hanem a tisztánlátó kisebbségnek a fejekbe, a magyar lelkekbe való „bejárási kötelezettségre” gondolnék.

És a saját fejekben is szükséges önrevízióra, egy új „magunk revíziójára” a nemzetben gondolkodás képességének újjáépítésére.

 

 

Leányfalu

 

Szász István Tas

 

 

 

 

 


 

MŰSORAJÁNLÓ

2011.10.12.20:13:20

 

Kedves Barátaim!

 

Október 15.-én szombaton délelőtt félt tízkor a DUNA 1 TV ARCÉLEK című műsorában velem készült filmet vetítenek félórában.  A filmet többször is megismétli a Duna Tv 1 és 2.

 

Első adás:

 

Duna TV 1 2011. október 15. szombat, 9:30

 

Ismétlés:

 

Duna  TV 2  2011. október 17.       18 óra 05

Duna  TV 2  2011. október 18.       13 óra 45

Duna  TV 1  2011. október 21.       15 óra 45

 

dr. Szász István Tas

 


 

 

 

DR. ECS SZÍVÉHEZ KAP, MAJD ISMÉT ELSZOMORODIK

2011.08.29.09:14:29

 

 

Pályájára nosztalgiával vegyes keserűséggel visszagondoló barátunk a kánikula rabja. Lesötétítet szobájában, az utált légkondicionálót időnként bekapcsolva dolgozik. Olykor, mint az űzött vad, máskor csendesen szépen. Még nem sejti, hogy nemsokára – példás formában – azokat a menő csillagokat is meglátja.

És a telefon megszólal. Barátságos női hang szól. Arra kéri, hogy korházuk műszergondjain segítendő, juttatná el adományát adott címre.

Az eset mára már rendszeresnek tekinthető. Egy-két hetente, de jó esetben is havonta fordul elő hasonló megkeresés. És más kollégák is ugyanezt tapasztalják. E. Cs. először felkapja a hidegvizet tartalmazó flaskát és lehűti indulatait, aztán gondolkodóba esik.

 

Mi ez és ki találta ki?

 

Mert ha szélhámosság, akkor annak a rend oly éber – és koroktól függően sokoldalúan hasznosítható – őrsége már régen nyomára bukkanhatott volna. Ha viszont valódi gond megoldására kiötlött módszer, akkor az  újabb elemzést igényel. Oda jutottunk volna, hogy Münchhausennek nézik az egészségügyet is? Saját hajánál fogva kell kihúznia magát a bajból? Sőt! Saját maga hiszi ezt, saját magáról?

 

És ha már olyan jól megosztottak minket, vajon miért a háziorvosokat keresik meg a kórházak műszereinek ügyében?

 

Ha semmi másra nem, de ahhoz ismét elég, hogy a két tábor egymásra mutogasson. Sajnos, de igaz. E. Cs. felteszi magában a kérdést, hogy mit szólnának a fekvőbeteg intézetek orvosai, ha mégoly bársonyosan női hangon is, de azzal a kéréssel fordulnának hozzájuk telefonon, hogy a háziorvosi rendelők jobb felszereltségét támogassák?

 

Aztán másik gondolat is felbukkan az ősz haj alatt.

 

A gyűjtést szervezők lemaradtak egy brossurával? Ugye így mondták ezt régi Kádári algikus és noszt-algikus (általában: Nagyon Ostoba SZocialista Tévút, egyeseknek: Nekünk OSZTogató) időkben. Ugyanis ezek ma is abból az elterjedt korabeli információból indulnak ki, hogy a körorvos az csak gazdag ember lehet. E. Cs. természetesen azt is tudja, hogy hasonló hírek a vezető kórházi orvosokról is terjengtek. Vajon ők kapnak-e efféle telefonokat? Íme hogy él emlékezetünkben a pénz rossz szagú ártásának megosztó ereje.

 

De a gyűjtőgetők emlékezetével is lehet némi baj.

 

És ki adta meg nekik a címeinket?

 

Mi már bizonyítottunk. Nem Münchhausen hirtelen mozdulatával, hanem saját hajunkat folyamatosan húzkodva. Ennek köszönhető, hogy van alapellátás. A sajtó tele van azzal, hogy az alapellátás megerősítése az első lépés az olcsó és jó egészségügy felé vezető úton. És ez igaz is. Mindeközben E. Cs. – a haza szükségállapotát észlelvén – ráadásnak még türelemre is int, tehát további önhajhúzásra buzdítana.

Ami viszont a kéregetőket illeti, vajon ki talál ki ilyeneket, mi készteti erre, milyen tévhitek vezérlik, mekkora felelőtlenség, amit tesz, milyen indulatokat kelt és a mai ármányos, összeesküvés-elméletes világban ráadásul mennyire tekinthető akár ártó szándékú, provokatív hangulatrontásnak is? Ez már sok, gondolja E. Cs.

 

Barátunk tehát lehiggad.

 

A méreg elszáll, marad a szomorúság.

 

Ekkor azonban választékosság igénye és jómodora hagyja cserben.

 

Így szól: kik lehetnek ezek a marhák?

 

 

 

2011. augusztus 26.                                                       Szász István T.

 

 

 


 

 

 

 

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 


 

 

E. CS., – FEJÉRE ÁTKOT HOZNI IS KÉPES GONDOLATAI

2011.06.14.09:28:20

 

 

Kritikus pillanatában vizsgálgatja E. Cs. a nagy közös teher, a magyar egészségügy öngyötrésig csépelt és eleddig soha megoldást nem nyert gondját.

Nem olyan régen, alkalma adódott az új államtitkárnak elmondani, hogy mekkora csapdát lát azon a terepen, melyen most a megoldás feladatával küzdő politikus és az egész magyar orvostársadalom jár. Mit jár, gondolja E. Cs.? Inkább téblábol.

A benne élő felmérheti az elkeseredést, de ennek mértékegysége nincs. Ha ma oly divatos elektronikus információforrásokat néz, azt nem tekintheti mértékadónak, hiszen úgy is mondhatjuk, hogy az egy erre szocializálódott – nem lebecsülendő, de belterjes – társaság véleményét közvetíti. Mennyire fedi le ez a nagy egészet? Lehet-e ennek alapján megítélni közel 40000 szakember hangulatát és megismerni véleményét? Ki tudja?

E. Cs. nagy gondban van, s úgy érzi ezzel nincs egyedül.

Az államtitkárnak akkor azt mondta, látja a csapdát. Hiszen tőle most az orvostársdalom – teljesen jogosan – egy olyan pénzt követel, ami MÉG nincs, ő viszont egy olyan türelemre int, amelyik MÁR nincsen. Úgy a még, mint a már a MÚLT terméke. A megoldás feladta viszont a MÁÉ. Így aztán száll az átok a MÁRA.

E. Cs. minden eddigi igyekezetét átgondolja és eszébe jut az a sok beszéd, írás, vitatkozás melynek részese volt, s melyek soha nem vezettek eredményre az egység, a közös fellépés, a világszerte tisztelt erőként elismert egészségügy politikát befolyásolni képes hatalmának megmutatására.

Vajon miért éppen most jelenik ez meg. Vajon miért zúdul az egészségügyet leromboló erőket valaha bíráló szavaknál és fenyegetéseknél sokkal nagyobb össztűz azok fejére, akik a múlt romjait takarítva készülnek egy remélt újjáépítésre?

A mai szakmai ügyetlenkedések nagyobb felháborodást keltenek, mint a nyilvánvalóvá vált rossz szándék annak idején?

E. Cs. tanácstalanul tárja szét karjait. Sajnos „ez van”. Talán mert a türelem most fogyott el igazán, talán mert a remények túl gyors változások látomása közepette nevelkedtek, talán mert most nem kell félni megtorlástól, talán, talán? És talán, mert mostanra nőtt fel az a megjósolt generáció, kiknek megjelenésével E. Cs. nem csupán az elröppenő szó, de az írás megmaradt és visszakereshető dokumentumaival is igazolhatja, hogy „megfenyegette” az éppen ilyen szellemet ébresztgető, nevelgető ártókat. A jóslat bekövetkezett. De már nem nekik, nem azoknak árt.  Azt is tudja, hogy ez a nemzedék nem bűnös. Erről szó sem lehet. A bűnösöket máshol és sokkal bonyolultabb magyarázatok mögött kellene keresni, de ez olyan vitákat gerjesztene, melyek újra megosztanának. Ezért ezt későbbre kell hagyni, nem most a veszély óráiban lefolytatni. De egyszer ki kell majd beszélni.

És még valamit tud E. Cs.

S mindközt ez a legkényesebb. Ez is puskaporos, de ezt nem lehet most sem elhallgatni.

Minden sérelmünk és átszenvedett életeink ellenére tudnunk kell, hogy van egy magasabb szempont is.

E. Cs. arra gondol, hogy az a sok munka, amit abba fektetett, hogy övéinek értékeit, fontosságát, a nemzet felemelkedése és megmaradása szempontjából tagadhatatlan jelentőségét elmondja, a mindenkori illetékeseknél nem talált meghallgatásra. Csak önmagunknak beszéltünk, saját fontosságunk tudatának gyógyító hatásával próbáltunk túlélni. Arra, hogy egy nemzeti szükségállapot, egy katasztrófahelyzetet felismerő cselekvési kényszer állapotába éljük bele magunkat, soha nem kértek. Ennek nem is láthattuk értelmét, mert nem létezett ilyen igény.

Mert ez akkor, ha ki is mondták volna, csak hazugság lett volna.

Ma azonban naponta ezt éljük meg.

Látjuk a helyzetet, látjuk a célt, látjuk a küzdelmet minden hibájával és eredményével.

E. Cs. kénytelen magában elismerni, hogy most csak a türelem és a küzdelemben való részvétel lehet ésszerű.

Kaphatunk sőt kell is kapnunk jobb pozíciót a sovány prioritáslistán, de minek, ha az egész országgal együtt zuhanunk a semmibe?

E. Cs. megismétli hangosan is: bizony most szellemi szükségállapot van. Nem hirdették meg, de kerülgették a témát. Annak, aki lépésnyivel képes meghaladni rövidlátó érdekeit, észre kell vennie ezt.

Figyelmeztessünk, de ne ártsunk. Ez lehet talán a minimális program számunkra.

Borzasztóan nehéz. Mert azonnali beavatkozást igénylő helyzet fenyegetése közepette a mögötte megoldásként felsejlő időigényes folyamatok támogatására lenne szükség.

E. Cs. úgy érzi, hogy ezt kötelessége elmondani.

 

Leányfalu, 2011. június 11.

 

Szász István T.

 


 

 

 

 


 

HÍVOGATÓ

2011.04.16.12:31:51

 

 

Kedves Barátaim!

 

A közeljövőben három alkalomra hívogatlak Titeket. Egyszer a képernyő, egyszer a rádió hangszórója és egyszer a Leányfalu Ház kiállítása mián.

 

I.

 

Ludvig Daniella új dokumentumfilmje a jeles kolozsvári arisztokrata, művész és gondolkodó: gróf. Teleki Ernő emlékezete: Démonok tánca címmel. A film munkálatihoz magam is hozzájárultam.

 

Kétszer lesz műsoron.

 

  1. DUNA AUTONÓMIA 2011. április 17. vasárnap este 22,15-kor
  2. DUNA 1                        2011. április 19. kedd este 22,40-kor

 

II.

 

A Kossuth Rádió ARCVONÁSOK c. műsorában én beszélgetek Perjés Klárával

 

Kétszer adják le.

 

1.      2011. április 20-án szerdán 14,05-kor

2.      2011. április 21-én csütörtökön 23,04-kor.

 

III.

 

Május elsején du. 5 órakor itt Leányfalun a Falu Házban nagy HÁZSONGÁRD fotókiállítást és könyvbemutatót szerveztem.

 

A megnyitó után a színházteremben Gáál György tanár úrral, Gránitz Miklós fotóművésszel, Vertel Beatrix grafikussal és Tőkés Erzsébettel a Házsongárd védőangyalával fogok beszélgetni.

Közreműködik: Dörner György színművész és Hámori Angelika zongoraművész valamint leánya, aki csellóművésznek készül.

 

 

 

Remélem sikerül megnéznetek, meghallgatnotok, eljönnötök.

 

 

Szász István Tas

 

 

 


Műsorajánló - dr.Szász István Tas a televizióban!

2011.01.10.17:00:45

 

Átjáró  - 2010. január 12-én, szerdán 18,10 MTV2, ( ismétlés csütörtök MTV1 , 14,30)
 
 
Van egy elfelejtett folyóiratunk, az erdélyi Hitel. A Makkai László, Makkai Sándor püspök-író fia által Kolozsvárott 1935-ben alapított, nemzetstratégiai-szociográfiai szemleként működő, 1944-ig megjelenő lap szellemi holdudvarába olyan gondolkodók tartoztak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Márton Áron püspök és Dsida Jenő. A lap szerkesztőségének otthont adó kolozsvári lakás berendezését, tárgyait Szász István Tas áthozta Magyarországra, és Leányfalun berendezett egy lakásmúzeumot. Múlt héten Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár jelenlétében avatták fel a múzeumban Kádár Tibor festőművész triptichonját, amelyen a Hitelhez köthető ötvennégy személy portréja látható.
Továbbiak idekattintva olvashatók.
 

A műsor második felében  összefoglaló a Leányfalui Hitel Emlékház-ban lezajlaott ünnepségről.

 

 

 

 


 

ADVENTI LEVÉL 2010.           2010.12.06.   13:36:21

 

Kedves Barátaim!

 

Még alig hogy hulló, szelíden roppanó, szépségesen színes levelekben gázolva, megemlékezhettünk nemzetünk és családunk halottairól s megéltük a nálunk annyi dicső és fájó emlékkel ékesített és terhelt október-novemberi emlékezések esti merengéseit, s lám már reánk is köszönt advent. Köszönt áldott heteinek imádságos napjaival és legcsodálatosabb ajándékéval: a reménnyel!

 

Éppen ötven éve küldöm adventi üdvözleteimet. 25 évig csak röviden s majd újabb 25 éven át – a fejlődés PC néven számon tartott, hol hasznos, hol elátkozott eszközének köszönhetően – hosszabb, s a gépi agy által, maradandóbb formában.

 

És végre elmondhatom: más ez az advent!

 

A világban sokfelé értenék, és sokfelé csodálkoznának ezen.

 

Mert voltak, akik ilyen-olyan okból kiérdemelt – vélt vagy valós – nyugalmuknak köszönhetően, az advent szentségét valóban csak a Megváltóra való várakozásnak szentelhették. Nem úgy mi. Hiszen ki tudja megmondani hány éve-évtizede annak, hogy a mi várakozásunk kettős. Akarva, akaratlanul. Számunkra a puszta szó, hogy várakozás, avagy reménykedés, a legfontosabb égi mellett, egy földi árnyékát is hordozta. Halvány földi mása volt ez annak az örökkévalóságról szólónak, de közeli és most megélt. Ezért bizony erős.

 

Hogy mennyire nevezhető ez gyarlóságnak, bevallom, nem tudom. Csak sejteni merem, miszerint a kettő olyannyira összefonódott, hogy egész életünket ebben az elválaszthatatlan kettősségben éltük le. Kézenfekvőnek is nevezhető, mert földi létünk és ama örökélet felé vezető hitünk szabad gyakorlásának lehetősége is e reményekhez fűződött. Nem tudtuk hol vannak az igazak, csak tapogatóztunk utánuk és a mindennapokban az igazakat üldöző hatalom gyűrt maga alá. S a két véglet, a hit megcsúfolói és üldözői, meg a hitből élő igaz emberek között, ott feszült, lebegett, a félig szent, félig szentségtelen, de minden pillanatban leszakadni kész függőhíd.

 

Hogy kik és merre keltek át ama hídon, még ma sem tisztázott, sőt az sem, hogy mikoron leszakadt, kiket vitt magával az alant zavarosan kavargó folyóba?

 

Csak az világos, hogy annyi hitben és reményben eltelt advent után, most szemeinket valóban a hegyekre emelhetjük, a magasság felé. Arra, amerre életünk magyar terének fehér templomtornyai – mint ősi útjelzők – mutatnak, s ha van, aki nem látná, azt harangjaik hangjával is figyelmeztetik: az igaz ember hitből él és mellette ott van hatalmas adománya a remény és hasonlóan hatalmas és mindenre választ adó tartalma: a szeretet.

 

Ez utóbbi aztán tovább sodorja gondolataimat a múlt felé, arra, amerre a haza szeretetének – hasonló módon hosszú ideig – szégyenkalodába záratását éltük át. Mert Isten és a család után valóban ott van a haza. Az a haza, mely otthont biztosít az Istenben bízó családnak, vagy korszerűbben és a napi valóságot ismerve, tehát a fogalmat tágabbra nyitva: az Istennek is tetsző módon élő családnak. Ugyanis a hit ajándéka már-még, nem juthatott el mindenkihez.

 

Ezért kell ezt az ajándékot advent idején továbbadnunk. Szóval, példával.

 

Ezek a gondolatok pedig szinte olyan közel állanak ma a hétköznapi valósághoz, mint a bibliai időkben. Rettenetes éveket élt meg az emberiség és nemzetünk. A legnagyobb rettenetet éppen a lelkekben véghezvitt rombolás jelentette. Hatalmas munka áll azok előtt, akik felvállalják ennek helyrehozását. Mert nem az adósságcsapda, nem a reánk helyezett pénzügyi szivattyúk, nem a visszatérni óhajtó sanda, komprádor hatalom a legnagyobb veszedelem, hanem a bennünk lakozó sokrétű erkölcsi válság.

 

Az ennek megoldása felé vezető út pedig elválaszthatatlan advent reményt adó útjától. A reményhez hit kell, a reményhez cselekvés szükséges. Mert az nem jelent csendes meditációban eltöltött életeket, hanem jelenti a munkát. Munkát a családért, a hazáért. S ez a munka akkor ér valamit és akkor öröm, ha szolgálat, ha belülről jövő meggyőződés hatja át.

Tudom magas elvárás ez a mai elanyagiasodott és durva önzésre nevelő világban. De minden ember életében eljön a pillanat, amikor észre kell vennie, hogy nem ezek az utak vezetnek arra, amerre tudva vagy tudtán kívül maga is igyekezne. Mert a boldo-gulás még nem boldogság s a földi boldogság még nem kapu az öröklét felé.

 

Most, amikor a haza sorsa borotvaélen táncol, amikor merészen szembe kell fordulnunk egy torz világgal, amikor nincs más út, mint a bátor kiállás, amikor tudjuk, hogy ez az egyetlen olyan lehetőség, amelyik még esélyt jelenthet a megmaradásra, sokaknak furcsának tűnhet a transzcendens ilyen erőteljes aláhúzása.

 

Csakhogy térjünk vissza az időben csupán egy évet és látni fogjuk, hogy nem volt már más remény a változásra, csak az Örökkévalóban vetett hit. Akkor ezt így mondtam: eljött az idő, amikor az ég és a föld összeér. Amikor az ember, ha csak egy kicsit is képes volt gondolkodni, azt láthatta, földi erő már nem segíthet.

 

Most úgy tűnik megkaptuk a várt segítséget és földi adventünk is meghozta a meg-váltás reményét. Szemeinkről lehullott a hályog.

 

Ha azt akarjuk, hogy ez a remény valósággá legyen, önmérséklet, türelem szükségeltetik valamennyiünk részéről, de ugyanakkor éles szemű odafigyelés, hogy a múlt hibái ne ismétlődjenek. Hogy azok, akiket a Fennvaló – a mi szavazatainkkal – emelt magasba, méltóak maradjanak a feladathoz. Mert körülöttük sokan vannak rövidlátók és kapzsi lelkűek, akik a maguk azonnali hasznát keresik. Sokat árthatnak, ők s nagy erőket vehet el az ellenük folyatott hadakozás. Figyeljünk rájuk! Ne hagyjuk magára a tisztának hitt erőt, a reményeink szerint megtalált igazakat. A hitből élőket.

 

Még nincsenek olyan sokan. Még nincsenek elegen. Mögöttük a helyünk. Erőnek és figyelmeztetésnek.

 

És velük együtt, legyünk szerények.

 

Advent várakozásának csendessége, de ingyen kegyelemből kapott reménye is erre int.

 

Mert egyedül Istené a dicsőség!

 

Leányfalu, 2010. advent.

 

Szász István Tas

 


 

DECEMBER REMÉNYE

 

December reménye el ne hagyj,

október emléke kőbe fagyj,

november négy, tégy vallomást,

hogy testünkben lánctalpak vágtak csapást.

Mert elfeledve az igazság,

az mit csak tények fénye ád,

s míg várunk csendben kisdedet,

december huszonegy megvezet,

az év e sötét napja itt,

ki ismeri még azt, akit

nekünk hozott, s utódait:

a jajt, a bajt, s mi undorít,

ami mind a meredélyre vitt,

az ármány, hazugság és vakhit.

December reménye el ne hagyj,

egy elgyötört nemzetért itt maradj,

és orgonák hangján énekelj,

míg felsír a kisded s véle kelj

hadra mindenért mi túlerős,

mit hiába vív megannyi hős,

nagy glóriás és halk szerény:

munka, kitartás és erény.

És ragyogtass felénk csillagot,

égess a gazra billogot,

mert olyan gyenge már szemünk,

hogy ránézni is alig merünk,

s mit megéltünk évekig: félelem,

most itt van ismét a végeken.

December reménye el ne hagyj,

talpon maradni erőt adj,

hogy felnyíljanak a szemek,

s megértsék, hogy már nem lehet,

tovább hinni a képtelent,

és nem tudni, hogy mit jelent,

minden, amit e kor teremt,

s amit elpusztít abból mi volt,

becsületünket, min nem volt folt,

és hitünket abban, ami lesz,

hogy rajtunk erőt mégsem vesz,

a hazugság s a kapzsiság,

mi nemzetünkben rendet vág,

végzetes rendet, pusztítót,

s minket egymásra uszítót.

December reménye el ne hagyj,

velünk örökké itt maradj,

oldott kévénket egybe kösd,

és hagyj utánunk örököst

 


 

OKTÓBERI FOHÁSZ

 

 

Mindenható, te legfőbb Hadúr,

Ki mindég is tudtál magyarul,

És megtartottad ezt a nyelvet,

Magad is lelted benne kedved,

A fényes trónról nézz le ránk ma,

Hová taszítottak, a sárba,

Hogy ítélkezzél jóról, rosszról,

Elmúltakról és várhatókról,

Véget vetni a ránk kimértnek,

Mit szenvedünk mint elítéltek,

Régi bűnért mit elkövettünk,

Bár annyiszor már megkövettünk,

Meg újért mit a testvér ellen,

Követtetett el sötét szellem,

A század istentelen réme,

Új bűn lett a réginek bére,

Mert így halmozzuk ezred éve,

Nemzedékről új nemzedékre,

Hajdan volt erőnk közben hígul,

Az is fogy ki a bűntől pirul,

Már nem ismerünk önmagunkra,

És formálódunk fokról fokra,

Olyanná mit a megrontó vár,

Kinek romlásunk siker, nem kár,

Ne hagyd hát, hogy beteljen vágya,

Ne hagyj a gonosz prédájára,

Emelj fel ingyen kegyelemből,

Ne sodorjál le tenyeredről,

Minket ki nyelved egykor bírtuk,

És a sok vesztett harcot vívtuk,

S kik a rosszat annyit tűrtük,

Hogy a jövőt is megbűnhődtük,

Nézz alá ránk most sine ira,

A vértanúink sírjaira,

Október van, ez itt a gyászé,

Soha nem is lehet már másé,

Te kinek a szeme mindent lát,

Tekints le e sötét felhőn át,

Hogy lássa mind, kit csüggeszt bús vég,

A magyarok Istene él még.

 

 

 

 

Leányfalu

2000. október 23.

Szász István Tas

 

 

 


 

KÉT KÖNYV BEMUTATÁSA MAROSVÁSÁRHELYEN, A BERNÁDY GYÖRGY MAGYAR KÖZÖSSÉGI HÁZBAN

 

 

KÉT EGYMÁST KÖVETŐ ÉVFOLYAM TÖRTÉNETE

 

A mai napon két könyvről beszélgetünk. Két évfolyam történetét illesztjük be az erdélyi magyar sors nagy kódexébe. Az egyik a Nagy Lajos szerkesztette, ő és kollégái által írott: Múló évek sodrásában, a másik a Bárányi Ildikó szerkesztette, ő és kollégái írta: Sokaknak világítottunk. Két egymást követő évfolyam, az 1959-ben és az 1960-ban végzett MOGYE diákok igaz története ez.

A következőkben az olvasás közben született és utána – azon melegében – leírt gondolataimat tolmácsolnám.

Bizony mondom Néktek kedves kollégák, s Önöknek kedves érdeklődő közönség, meglepődtem, mikoron szívemnek kedves barátom: Nagy Lajos felkérése – korunk szokásai szerint – feltűnt a villogó képernyőn.

Most, hogy már bele is feledkeztem a könyvbe – s Bárányi Ildikó közben befutott felkérése nyomán – ismételten kezembe vettem a mi évfolyamunkét is, magával ragad az idő varázslata. Az az ötven esztendő, mely a viaszosvászon dobozos első néprádiónk és a villódzó gigabájtok közt feszül. Amazt nem lehetett hallgatni földbe vájt, ablaktalan és vizes körorvosi vályogszobánkban, csak ha a mellettünk álló meredélyen feleségemmel – fiatalos lendülettel – felmásztunk annak csúcsára, az általunk hosszúfülűeknek keresztelt fákig, – emezt saját házamban, kényelmes forgószékben ülve – immáron fájós derekamat öreges óvatossággal kímélgetve – olvasom.

Olvasom a sokszor megírt történeteket és a még ismeretleneket és hihetetlennek tűnik, hogy valamennyi az én történetem is, vagyis a miénk. Mert, hogy ezeknél a könyveknél jobban semmi sem bizonyíthatja, hogy életeink összessége közös kincsünk s talán az sem fellengzős, ha azt mondom, miszerint eme közös-kincs-történetek arról mesélnek, hogy azok, akikről szólnak – hogy mi (!) – életeinket közös kinccsé tettük. Tettük, mégpedig ellenszélben, akkor, amikor a kor – melynek kór történetét sűrített formában Nagy Lajos barátunk az itt bemutatott könyvben röviden ismét összefoglalja és minden egyes fejezet írója kiegészíti valamivel – mindent elkövetett, hogy a bennünk felhalmozott ész, erő és oly szent akarat semmivé váljon, vagy torzuljon őt szolgáló silány és engedelmes cselekvéssé.

A történetek sokasága összefolyik elmémben. Ugyanakkor mellbevág, hogy néhány óra alatt, most egész sor ismerős arc tulajdonosa hal meg. Igen, számomra most halnak meg, mert eddig erről nem tudtam.

Megdöbbentő történetek tárulnak elém, olykor a poklok bugyraiban járok, s újra meg újra arra gondolok, hogyan bírhattuk ezt ki? Máskor könnyed, szellemes, olykor szerénységbe öltöztetett fejezetekre bukkanok, s mikor átgondolom, ezek mögött is ott lappang a sátáni kor és az azt miazmáival belengő kór.

Ha mindezt előre tudjuk vajon nekiindulunk-e? Vagy közben hányféle pillanatot éltünk meg s azokat miként dolgoztuk fel? És mit gondolunk az egészről most a számadás éveiben? Minderre a válasz ott található úgy a több oldalról is vakuzó összefoglalókban, mint a rövidségükben is sokatmondó és hosszabb formájukban is rövid következtetésekre vezető személyes beszámolókban.

És a könyvek párhuzamos olvasását megszakítva kénytelen vagyok aktuális dolgokon is elgondolkodni. Nem tehetek mást, ki kell mondanom. Ezeknek az életeknek a megrövidítése, másoknak a megkeserítése, a töménytelen szenvedés jórészt azokat szolgálta, akiknek testvérei most a megmaradt szenvedőket, kik összegyűlnek megérdemelt aranydiplomájuk átvételére, korlátozott időre és díj ellenébe engedik be az őket felnevelő intézetbe. Azokat, akik helyettük álltak helyt a legnehezebb posztokon, míg ők – többnyire érdemtelenül –elfoglalták a csak nekik felkínált helyeket. Igen! Megdöbbentő, aktuális, és ami a legszörnyűbb: immáron európai kép. Változott-e a lényeg, vagyis a szemlélet s a mögöttes cél?

Ez a generáció beélte a kerek világot és csontjainkkal nem csak a Kárpát-medencét fogjuk teleszórni. De mindenütt bizonyítva helytálltunk, sőt helytállunk a megérdemelt megbecsülés vagy a meg nem érdemelt gáncsok mezején, a sors által már behatárolt vagy még hátralevő időkig.

Nagyon érdekes elgondolkodni azon is, hogy más magyar orvosi egyetemek (természetesen ilyen összehasonlításra csak az anyaországban van mód), szóval más magyar egyetemek hallgatói mennyire alkottak közösséget, mennyire volt fontos számukra a gyökér, a közös cél, a másik kézszorítása, a múlt emlékének és tapasztalatának erőt adó őrizgetése? Sajnos azt veszem észre, hogy néhány erdélyi magyar orvos-generációnkhoz hasonló ilyen jellegű igény máshol ritkán tapasztalható. Az évfolyamok alig találkoznak, nem is ismerik egymást. Esetleg csoporttalálkozók akadnak itt-ott s odáig ment az elidegenedés, hogy ismerős esetet idézve: a kollégájának kezelése érdekében hálapénzt átadó beteg orvost, fel sem ismerte volt évfolyamtársa. Ez a morális duplacsavar.

A mi egyetemünkről, az itt megért rövid és zavaros, de mégis szép hőskorról meg sem tudom mondani hány könyv és írás jelent meg, csak azokat sorolom fel, melyeket hirtelenjében leemelhetek könyvespolcaimról. Úgy érzem, hogy ezt a felsorolást nem mulaszthatjuk el:

 

Az öregdiák visszaemlékezéseket talán Bárányi Ferenc kezdte az: Égbenyúló kockakövekkel s nemrég megfejelte annak folytatásával a: Boldogság délibábjával;

Nagy Lajos megírta az: Életünk kórtörténete című gyűjteményes kötetét;

Toró Ápád könyvének címe: Kapa mellől a kaszás ellen;

Dezső István háromkötetes műve melyből két kötet jelent meg, de halála ellenére várjuk a tudtommal elkészült harmadikat is: Egy erdélyi sebész emlékei és Egy erdélyi sebész naplója címen látott napvilágot;

Schneider Iza erről szóló könyvei a Világítottunk és a Marosvásárhelyi télforduló;

Saját emlékeimet a: Trianon sodrásában című önéletrajz-korrajz jellegű könyvemben írtam le és több tucat publicisztikában, esszében is;

De számos helyen olvashatók Péterffy Árpád emlékiratai és e témáról szóló tanulmányt írt a Székelyföldben Kiss András is, illetve emlékek meg emléktöredékek vannak Bárányi Ildikó vagy Dvorzsák Titusz és Bige Szabolcs írásaiban s Istennek hála tudom, hogy még vannak, akik belekezdtek a bővebb emlékiratírásba, köztük Kiss András is, kinek nagy gonddal és pontossággal összegyűjtött anyagát kíváncsian várom.

Feltételezhetően a volt diákok emlékezéseit ezzel még nem soroltam fel.

Aztán természetesen itt sorakoznak az összefoglaló jellegű munkák, mindenekelőtt: A marosvásárhelyi orvos és gyógyszerészképzés 50 éve című kötet, - Barabás Béla, Péter Mihály és Péter. H. Mária munkája;

Szöllősi Arpád könyve: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1945-2005;

Obál Ferenc személyes hangú könyve: Erdély és az orvostudomány szolgálatában;

A Mementó című Kerek István emlékkönyv;

Galló Szász Károly: Kemény nap című könyve;

Szabó Márton könyve az: Égig érő jegenye;

Aztán az egész magyar felsőoktatás keretén belül egyetemünkkel is foglalkozó művek:

Az erdélyi magyar felsőoktatás évszázadai című emlékkönyv;

Csögör Lajos emlékirata az: Erdély Magyar Egyeteme;

Barabás Béla és Joó Rudolf könyve: A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben;

A Faragó József, Incze Miklós és Katona Szabó István szerkesztette nagy összefoglaló: A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1945-1959;

Jung János és Egyed Zs. Imre: Viharban című könyve Miskolczy Dezsőről;

Végül, de nem utolsó sorban a Ferenc József Tudományegyetemig nyúló előzményeket tárgyaló Gaál György könyv: Egyetem a Farkas utcában címen;

és biztos vagyok benne, hogy a felsorolható munkák ennél jóval számosabbak.

 

Miért fontos és miért öröm ez számunkra?

 

Tudjuk, hogy a hivatalos történetírás a mai napig arról és azt ír, amiről elvárják, s amit elvárnak, hogy írjon, s még amiről akar. Ha hiszünk abban, hogy valaha eljön egy kor, mikor megpróbálják megírni ezeknek az éveknek az igaz történetét is, csakis ezek az őszinte, sokszor indulatos, máskor szerénykedő, nem egyszer szégyenkezve feszengő, esetleg szélesen kitárulkozó emlékek tartalmazzák az igazságot. Az általunk is megélt nehéz évekkel foglalkozó profi emlékiratírók rendszerint komoly forráskritikára ingerelnek. Ezt megtanultam más irányú sajtó és irodalomtörténeti kutakodásaim során. Egymásnak, sőt önmaguknak is ellentmondó tollforgatók tucatjaival volt alkalmam megismerkedni. Csak egymás mellé kellett másolni bekezdéseiket s máris lelepleződött a hazug cél.

Ezekben a könyvekben a vallomások, a vélemények, még a memória természetes törékenységének figyelembevételével is igazak s együtt tökéletesen leképezik az igazságot.

Oly korban éltünk mikor Erdély magyarsága nem csak fizikailag, de lelkileg, szellemileg is soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságba került. A kettős elnyomás alatt, az egyik nyomás – megtévesztő módon – képes volt fellépni, a másik ellen védelmet nyújtó szerepkörében is. És ez a csapda, amint arról Nagy Lajos is világos képet fest, már a háború utáni borzalmakat leállító ideiglenes szovjet közigazgatás hónapjaival felállítódott. Utána a kommunizmus rémképe helyett sokan az internacionalista védőszárnyat vélték felfedezni. Így vált a Magyar Népi Szövetség is öngyilkos szervezetté vagy lett naiv magyar emberek sora is híve a rendszernek. Közöttük egyesek sorainkból is. A kijózanodás fokozatos folyamata fájdalmas lehetett, de előbb-utóbb mindenkit elért. Még azok is sorra kerültek, kik megélhetést láttak e zűrzavaros idő kiszolgálásában, bár ők már előbb is tudhatták, hogy hazugságban élnek. Sokan – közvetett módon – előbb vallottak színt, mint hihettük volna. Gondoljunk az egymást követően disszidáló vagy kitelepülő egyetemi párttitkárok neveire.

Visszatérve azonban az évfolyam-könyvek műfajához, érdekes amint mindegyik a saját korosztályának történetét tartja a legjellemzőbbnek. Ez is kiemeli az élmények tragikumának felejthetetlenségét, kitörölhetetlenségét, a félelem és szorongás éveinek durva lenyomatát.

Mifelénk is akadtak furcsa jelenségek, így a napokban volt alkalmam egy olyan vásárhelyi évfolyam tagjaival beszélni, akikre olyan nyomasztóan hatott a megélt történelem, hogy alig akarnak egymással találkozni. Szerencsére a most bemutatott két könyv történeteinek hősei nem így gondolták.

Az élmény azonban közös, az okozott trauma úgyszintén, a levont tanulság és a tragikum a szenvedés igazgyönggyé érlelődésének érdekes folyamata is. Ezt éreztem, amikor nemrégen – éppen az eltelt ötven évre emlékezve – leírt gondolataimat sorra felfedeztem Nagy Lajos most olvasott fejezeteinek sorai között.

Az eltelt fél évszázad sem törölte ki fiatalságunk hamvas naivitásának bizonysághordó emlékeit. Ilyen gyermekfejjel, ilyen előéletekkel, ilyen környezetben miként is lehetett eligazodni? kérdezheti oldalról-oldalra az olvasó.

Rendkívül fontos jellemzője a könyveknek s a benne foglalt egyes írásoknak is, hogy szinte kivétel nélkül emelkedett szellemben beszélnek a múlt eseményei között eltévelyedett társainkról s megértik vagy éppen ezért nem sokat feszegetik az okokat, melyek tévedéseikhez vezettek. De mégsem hallgatják el. Tanulságot keresnek benne és nem újabb lehetőséget a megosztottságra, szeretetet hirdetnek kimondva vagy kimondatlanul és nem gyűlölködést és bosszút.

Ezek a könyvek az említett közösségi múltunkat megőrző szolgálatuk mellett az egyes családoknak is, generációkon át útmutató példatárai lehetnek.

Az sem véletlen, hogy az események különböző módon, de személyesen is érintettjei azok, akik vállalkoztak e nehéz szerkesztői és írói feladatra. Nagy köszönet illeti őket és mindazokat, kik hajlandók voltak részt vállalni az anyag kazalba hordásában.

Bárányi Ildikó kötetét különösen színessé teszi az évfolyam sűrű találkozóiról beszerkesztett beszámolók sora. Nem véletlen, hogy az anyaország orvostársadalmának érdeklődő tagjai között is igen nagy feltűnést keltett. Nagy Lajos könyvében fontosnak tartom, hogy ma, amikor egyre kevesebb idő marad a könyvek forgatására, a sok kötetben, sok formában megjelent háttérrajzokat összefoglalja a kívülállónak is befogadható terjedelmű néhány fejezetben. Külön remek ötlet az akkori városról írott részlet és a mellékelt képanyag. Sokan voltak közöttünk kik nem is sejtették, hogy milyen köveken s milyen kövek között járják Marosvásárhely utcáit.

A kő marad, mondja a vers? Esetünkben a követ is megpróbálták elmozgatni vagy legalább eltakarni. Haladni pedig a Maros vize is haladt, de Erdély ősi kövei közt futó életünk bizony sokak esetében törte át a gátat és folyt más irányba, más kövek közé.

Ezek a könyvek azonban, mint hegy és vízrajzi atlaszok őrizik meg azokat az éveket, amikor még a szörnyűségek ellenére is ifjonti csattogó csobogással csorogtunk medrünkben s nem is sejthettük, hogy életünkben annyi történelmi pillanat sűrűsödhet bele.

 

Mégegyszer – sokunk nevében – köszönöm a szerkesztőknek, az íróknak és hozzájárulóknak ezt a maradandó értékű munkát.

 

Leányfalu, 2010. augusztus 25.

 

Szász István Tas

 

 

 


 

 

KÖSZÖNTŐ MONDATOK

 

A MAROSVÁSÁRHELYEN 1960-BAN VÉGZETT ORVOSOK 50 ÉVES TALÁLKOZÓJÁRA

 

 

Vasárnap van. Istentisztelet után olvasom az 50 éves találkozó szervezőinek üzenetét, – írnék néhány köszöntő szót erre az alkalomra.

Nagy tisztesség ez, – érzem – s időben fékezhetetlen gondolataim máris iramlanak ama 1954-es ősz felé. Ezt a hangulatot énnekem valahogy mindenkor a Klastrom utca árnyas emelkedője vagy éppen ereszkedője hozza vissza. Egyébként is olyan ez, mint eddig megtett fel és levezető életutunk.

Uram Istenem! Milyen fiatalok voltunk s mennyire nem gondoltunk akkor arra, hogy még emberi mércével is milyen rövid az az idő, amelynek szolgálatára szegődni készültünk.

Végtelen jövő tárulkozott hívogatón, tapasztalatlan szemeink előtt. Tehát azt sem sejtettük, mennyire kiismerhetetlen… Jövő? Hiszen a jelennel sem voltunk még tisztában s önmagunk ismeretében is csak úgy lépegettünk, mint unatkozó szabadságos a tengerpart apró hullámok nyaldosta fövényein. Inkább közelgő s távolnak tűnő reményvitorlák sziluettjeit kémleltük s – legalábbis mi fiúgyermekek – a leendő kolléganőinkéit.

Nézegettük az új környezetet, méregettük egymást és lelkesedtünk, lelkesedtünk, világokat akartunk birtokolni. Ismerjük ugye: pirulnivaló történet, ha egyáltalán igaz, de jellemző: „félre öreg, előre a doktorok”. És már fel is villan lelki arcképcsarnokomban minden „studencek” Matyi bácsijának bölcs és megértő mosolya. Aztán természetesen a minorita rendházbéli menza illatai – mit illatai, szagai – mely ősöreg épületnek és légnemű üzeneteinek együttese óvatosan nehezedett és ereszkedett a rendőrség alant terpeszkedő udvarára.

Az akkor még nem is sejtett igazság aztán az Apolló, valaha a Vásárhelyi Találkozó transzszilván történelmi beszédeinek gazdát adó, épülete előtt hangzott el – nem is egyszer – egy szívünknek kedves alkoholista szájából. Rekedtes hangján Siklódi szólt hozzánk imígyen: „Ne sírj, tudom, hogy fáj…tűrjetek székelyek”, hogy aztán tovasiessen bizonytalan léptekkel, tréfás hangulatban üldözvén a testvér transzszilván nemzetbéli hasonmását: Bucurt. És hallom a gázpalackos busz sofőrjét a Hangya központból lett pártház előtt: „Lordok háza, ez itt a szökőkút, …jelenleg nem szökik”.

Eddig a hangulatokról, hogy visszaröppenhessünk a múltba.

De kik is voltunk mi?

Egy teljesen inhomogén, de tudtán kívül közös sorsra szánt csapat. Lettek belőlünk sikeresek és sorsukkal elégedetlenek, terheiket hírnév fényében, vagy szürke árnyékban hordozók, nagyszerű dolgokat és tévedéseket egyaránt magukénak tudók, s most a harmadik felvonásban – szinte észrevétlenül – teljesen homogének.

Természetesen ez egy igen felületes és gyors áttekintése az életünket jelentő történelmi szakasznak. A valóság ennél sokkal bonyolultabb és főleg – amint azt Siklódi megjósolta –fájdalmasabb volt.

Az az inhomogén csapat, mely először rótta dinamikus léptekkel a Klastrom utcát, a legkülönfélébb gyökerekkel bíró ifjakból állt, akár csak az akkori erdélyi magyar ifjúság s nem hinném, hogy ez nem volt így az egész Kárpát-medencében, sőt azon túl is. Mi, akik itt most egybegyűltünk s azok, akik már nem lehetnek itt, a legkülönfélébb lelki-szellemi átalvetővel érkeztünk Marosvásárhelyre.

Mert volt közöttünk olyan, kit szülei azzal indítottak útra, hogy ez a rendszer íme orvost csinál a gyermekükből s voltak olyanok, akiket azzal, hogy: ha orvos akarsz lenni, hat éven át s még utána is hallgatnod kell arról ahonnan jössz.

És voltak olyanok, akik azzal indultak, hogy használd ki a szüleid társadalmi beskatulyázása adta szerencsés lehetőséget, de tudnod kell, hogy nagy árat fizetett ezért a családod, amikor a képmutatás álarcát öltötte magára.

De voltak olyanok is, akiket az egyébként osztályellenségnek számító család eresztett el úgy, hogy önmaga előtt is álarcot öltött, s még saját magának sem vallotta be, hogy valaha – ahogy mondani szokás – szebb napokat látott, vagy gyónt-áldozott, esetleg úrvacsorát vett.

Hogyan lett volna elvárható, hogy ideérkezvén, vagy néhány év szellemet nyitogató oktatása, no meg érlelő hatása után, valamennyien világosan és egységesen lássuk azt, amit ma a legegyszerűbb ember is lát, ha csak ki nem kapcsolja érzékszerveit és gondolkodását. Ilyen könnyű visszatekinteni… s ennél is nehezebb volt előre látni. S akkor még nem is számoltunk azzal, hogy kettős és egymást erősítő ármányok ködein kellett volna átlátnunk, hiszen osztály és nemzetiségi harcok kettős – egymást álcázó – robbanásra kész, és egyben időzített aknamezején andalogtunk, egyre többen párosával, alapjában véve mit sem sejtve.

Az az életnek nevezett eseménysor, mely esetünkben az emberiség egyik leghatalmasabb korszakváltását ívelte át, így kezdte el homogenizálásunkat. Ez a kiszámíthatatlan turmixolás, melynek alávetett minket sorsunk, e nagy koktélkeverő, egyének és csoportok ütközésével is járt és fájt. De egyre csak folytatódott, fáradhatatlanul és egyre bonyolultabb módszerekkel.

És itt merül fel az annyit kerülgetett, vagy sokszor éppen ellenkezőleg feleslegesen túlbeszélt kérdés arról, hogy hol vannak köztünk az áldozatok és merre az ártók?

A magam részéről az eddig elmondottakat elegendőnek tartom arra, hogy befejezettnek tekintsem ezt a vitát. Nem vonom kétségbe annak jogosságát, hogy egyesek a történelmi hatások mellett felemlegethetnek emberi gyengeségeket is. Igaz. Nem vagyunk egyformák s az azonos hatások alatt és hasonló előzményekkel rendelkezők sem cselekedtek mind egyformán. Csakhogy mára, sok szenvedés után és az egységes magyar nemzet igen veszedelmes fordulópontján egyensúlyozva, nem az egyéni sorsok kiváltotta indulatokat tekinteném elsődlegesnek, hanem az utolsó pillanatban elkerülhetetlenül szükséges egységet. Ennek pedig egyik pillére lehet a múlt bölcs és tapasztalattá érlelődött feldolgozása.

Félreértések elkerülése véget, itt nem gondolok a nemzetnek ártó és azt ide juttató, köreinkhez nem köthető néhányak felmentésére. Az egy nagyobb léptékű történet. Míg felénk áldozat és áldozat árthatott egymásnak, amott tudatosan ártani akarók, maguk akartak lenni a turmixolók. Pokolfajzatokra nem lehet érvényes még a keresztényi megbocsájtás sem.

Imígyen lezárva viharos vásárhelyi éveink és egész eltelt életünk eme kényes kérdését szeretnék inkább néhány lélekemelő dologra emlékezni, olyanokra melyek nélkül nem azok lennénk, akikké lettünk.

Mindenekelőtt arra a tanári karra, mely a maga – saját tanítványaihoz hasonlatosan –hordozott inhomogén jellege és a zord idők ellenére, olyan egyéni példákkal volt képes szolgálni nekünk, melyek nem csak szakmai oktatásunk, hanem orvossá válásunk pilléreit is jelentették. Sőt az emberré válásunkét is. Sajnos a mai globalizált és szabadnak mondott oktatásban egyre ritkábbak az ilyenek.

Aztán gondolok a szétszórattatás hatalmas tesztjére, mely bizonyította, hogy képesek voltunk helytállni a világon mindenütt. Helytállni, mint orvos, mint harcos ember, mint magyar.

Elsősorban azonban annak nagyszerűségére szeretnék rámutatni, amit az itthon maradottak helytállása igazolt, ennek az évtizedek alatt bizonyítottan csapattá kovácsolódott társaságnak a minőségét illetően.

Ugyanakkor arra is figyelmeztetek, hogy teljesen felesleges annak feszegetése, miszerint ki hogyan és miért ment s ki milyen okból maradt. Ahány történet annyiféle és mindegyiknek nagy és súlyos magyarázatai vannak. Mindnek hátterében, nagy és súlyos erőfeszítések rejtőznek. Ezért mindegyikben, maradásban és menésben egyformán, a legfontosabb a teljesítmény felismerése s azon belül is az emberként megmaradás példája.

Nem maradhat említés nélkül az a sokmindent bizonyító igényünk, mely valóságos sikertörténetként áll mögöttünk. És ez a kapcsolatok folyamatos ápolásának gyönyörű szép igénye és lánca. Felesleges a sok szó arról, hogy ennek minőséget igazoló és példát mutató tartalmát elemezzük, de feltétlenül szükséges kiemelni azt az erőfeszítést, melyet László Bárányi Ildikó vállalt magára e történeteinket, mondandóinkat, tapasztalatainkat összesítő kötet szerkesztésével. A szöveggyűjtemény nem öncélú, nem belterjes, már több komoly és elismerő kritikát hallottam róla, s főleg kortörténeti jelentőségéről.

Ez a korosztály egyike az utolsóknak azok közül, kik a szükségből csodamód létrehozott, a békeszerződés eredményeként létrejött, Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem hőskorában tanulhattak itt. Emlékezzünk nagy hálával és tisztelettel azokra, akik ezt kiharcolták. Ennek a harcnak, ha megtépve is, de máig hatnak eredményei.

És anélkül, hogy e rövid gondolatsort nevekkel egészíteném ki, gondoljunk most és minden maradék napunkon azokra, akik előrementek. Az idő kegyetlen szabályai szerint eltávozott tanárokra és az idő szabályain túl fellelhető okokból minket korán elhagyó társainkra.

Gondoljunk ifjúságunkra, az együtt töltött évekre, az egykor volt városra a Klastrom utca fáival és az utána következő küzdelmes évekre, életünk gyógyító munkában és utódok nevelésében eltelt legfontosabb szakaszára. Aki teheti, fogja meg annak a kezét, aki ezen az úton elkísérte.

És készüljünk arra, hogy még nincsen vége. Hiszen mindnyájunknak, a közöttünk még fel-felbukkanó aktív gyógyítóknak éppen úgy, mint a nyugalomba vonultaknak van egy közös nagy feladatunk: tovább kell adnunk a fáklyát. Ezért gondoljunk az utánunk következőkre s keressük a lehetőséget megsegítésükre, eligazításukra, a mára újfent és másként áttekinthetetlenné vált utakon. Soha nem volt ez ennyire drámaian fontos, időszerű és a maga nemében a leghétköznapibb módon állandó feladat. Mert a megmaradás imperatívusza egy ilyen kipróbált társaságot különösen nagy felelősséggel ruház fel. A most kiérdemelt aranydiplomának, minden külsőségétől függetlenül, erre kell figyelmeztetnie minket.

Kívánom, hogy ennek jegyében teljen az, ami még előttünk áll, s hogy ezen a poszton is hasonló sikerrel munkálkodjunk egészen addig a… legfelső diplomáig.

 

Idáig érvén az írásban, a hangulat ereje elragadott és ezrét zárásul – engedelmetekkel és ezúttal valóban belső használatra – egy költői ambíciókat nélkülöző, de mégis lírai gondolatsorban is összefoglalom az elhangzottakat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

FELEJTHETETLEN

 

 

50 éves egyetemi találkozónkra

 

 

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét a léptünk felveré –

ifjú csapatunk gyorsan haladt,

az andalító, zöld lomb alatt.

 

Az emlék átlépve időt, teret,

visszaröpít s múltba száll veled,

hol annyit jártál ez árnyas úton,

túl vár templomán, s egykori kúton.

Mohó agyunk ekkor tudásra várt,

majd megannyi barátság összezárt

nevelt meg formált, férfivá, nővé,

ha kell, vizekkel dacoló kővé.

 

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét a léptünk felveré –

tudásunk is gyorsan haladt,

a békésen lengő zöld lomb alatt.

 

Nem sejtettünk forrást a vár alatt,

hol a léptünk naponta ott haladt,

míg lenn a völgyben magyar múltjával,

Bolyai, Bernády, Bodor kútjával,

még békében élt a régi város,

kissé még poros, sőt olykor sáros,

de tartást adott a tudás trónja,

falat vont köré, mint egykor Trója.

 

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét a léptünk felveré –

a zorduló idő gyorsan haladt,

a mit sem sejtő zöld lomb alatt.

 

Hirdették, hogy e kor jövőt adó,

nem hittük lehetünk mi is faló,

támadhat ránk ép közülünk a gaz,

lerombolva mind azt, mi volt igaz.

Mert kelet tengere dagadva nőtt,

és durva hulláma alatt ledőlt,

a múlt, a szép, az az öröknek hitt,

mely megszült, nevelt s szép sírba vitt.

 

 

 

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét a léptük felveré –

más ritmusra lépő új láb szaladt,

a mindent elfedő zöld  lomb alatt.

 

És volt köztünk, aki nem volt bátor,

vagy azt hitte ő a béketábor,

mert fiatal volt, nem vette észre,

mint ver bilincset e kor az észre.

A piszkos kor mely bár őt emelte,

de cserébe lelkét átnevelte.

Most emlék szűrője átbocsátja,

tettét megértve s megbocsátva.

 

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét tán örökre felveré –

gátlástalan hódítók új hada,

idegen hangok, idegen szava.

 

S gyorslábú, fürge évek alatt,

gyűlt a keserv s a tapasztalat,

már megértünk sok döfést s agyart,

mi vadkanként gyilkolt ott sok magyart,

gyilkolt új eszközzel, sokfélével,

üldözés megannyi módszerével,

és elűzött innen annyi szívet,

többet, mint ki jegyzett sanda ívet.

 

A Klastrom utcán felfelé,

– csendjét egy új kor már elvevé  –

borongva fogyott a régi szép szó,

s egyre több szív lett ott szorongó.

 

És jöttek új évek és dolgosak,

sikerek, s döntések is, fontosak

kudarc szomorít és jósors vezet

de minden rossz s nagy bajok felett

megmaradt az elmúlt ifjú korból,

amint a sok bölcs tanárunk korhol,

s ahogy tőlük tanultuk még rég.

a fáklyánk lángja másoknak ég.

 

A vén utca ezt nem feledi,

– léptünk zaját emlékezi –

mert obsitos hadunk ma itt halad,

a felejthetetlen zöld lomb alatt.

 

 

Szász István Tas

 

 

 


 

ERDÉLYI MŰVÉSZEK LEÁNYFALUN

 

 

2010. augusztus 19-én nyílt meg Leányfalun a 21. évébe lépett: ERDÉLYI MŰVÉSZEK LEÁNYFALUN kiállítás sorozat 24. tárlata. A megnyitót követően a kiállító művész Árkossy István és barátja Bágyoni Szabó István : Világ Árnya világ fénye című beszélgető könyvét mutatták be. Szász István Tas az alábbi szavakkal vezette fel a kiállítást:

 

 

Tisztelt közönség!

 

 

Igen szép sikert elért jubileumi kiállításunk után most visszazökkenünk két évtized alatt megszokott kerékvágásunkba és elkezdjük a harmadik évtized munkáját.

Öröm ez a munka. Öröm az alkotóknak és a nézőknek, hiszen az alkotás öröme az örömszerzés szándékától és a szépben fellelhető öröm keresésétől elválaszthatatlan.

Különösen fontos ez most, amikor az értékek válságának évtizedeit éljük, s különösen fontos nekünk, szerteszaggatott magyaroknak, mert közös értékeink megismerésével is képesek lehetünk életfontosságú egységünket, önbizalmunkat erősíteni, ápolni, nevelgetni, az előttünk álló embert próbáló évekre.

Ha erre nem leszünk képesek, akkor minden elveszhet.

Íme, milyen közel áll egymáshoz az egyén és a közösség, vagyis a nemzet sorsa, a látszólag mindezektől távol lebegő művészet és földhözragadt emberi sorsunk.

A ma kiállított anyag több korszakot is átívelő hangulata és mondanivalója mindebben megerősíthet.

Köszönjük Árkossy István művészi ajándékozó kedvét, a hatalmas erőfeszítést, amely kimondottan e kiállításra hozta létre ezeket a festményeket – s így elmondhatjuk, hogy világpremier színhelye lett Leányfalu, de nem kisebb köszönettel tartozunk Banner Zoltánnak azért, hogy mint Erdély művészetének nagy ismerője és legavatottabb kritikusa, vállalta, hogy elkísér minket a harmadik évtizeddel folytatódó úton.

De nem feledkezhetek meg egy minket ért nagy megtiszteltetésről. Ugyanis körünkben üdvözölhetjük a kolozsvári Farkas utcai Református Kollégium egykori igazgatóját, saját igazgatómat, kiállítónk édesapját, az immáron tízedik évtizedét taposó: Árkossy Sándort. Kívánom, hogy sokunk példaképe, még hosszú éveken át figyelje s egyengesse lépteinket.

És nem utolsó sorban, mint most éppen Leányfalu hírét is ápolni igyekvő kolozsváriak, köszöntjük a szintén most megnyílt Kolozsvári Magyar Napokat s azok rendezőinek utólagos engedelmével, távoli – de szellemében s lelkiségében annál közelebbi – műsorához csatlakozunk, hogy velük együtt hallgathassuk néhai barátunk, nagy regényírónk, Bálint Tibor ama messze és örökké zengő harangozását a Szent Mihály templom tornyából.

 

 

 

Leányfalu, 2010. augusztus

Szász István Tas

 

 


 

VILÁG ÁRNYA – VILÁG FÉNYE

 

Árkossy István és Bágyoni Szabó István könyvének bemutatójára

 

Leányfalu: 2010. augusztus 19.

 

Tűzzel-vassal, szegetlen és szegett szóval, minden áron pusztított világunknak annyi közepe van, ahány szempont szerint nézzük. E szempontok között létezik azonban egy, mégpedig az erdélyi szellemnek a kisebbik hazában sokak által máig elfogultan ápolgatott szempontja, amely szerint a világ közepe csakis egyetlen hely lehet. Ez pedig a kolozsvári ódon Farkas utca. Azt is mondhatnám, hogy ez a hely számunkra szakrális vagy, hogy szellemi kristályosodási pontunk, de még pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy a súly alatt tengődő nemzetiségi pálmalét nyugtalanul, de mindig alkotni vágyóan kutakodó lupéjának fókuszpontja, mely összegyűjtötte a közösség hagyományosan oda sugárzó értékeit a szó átvitt és annak legszorosabb értelmében is.  A ma bemutatandó könyv esetében, annak szerzői által így jelenthet aztán egyet Erdély szellemi fővárosának e hársfaillatú útja, Aranyosszék – szintén nagy ősök lépteire emlékező – utcácskáival, most éppen Bágyon főutcájával.

 

Az erdélyi alkotó jókedvnek vagy búbánatnak csillagait, csillagocskáit máig nem ismeri eléggé a nagyobbik haza, sokszor a nagyvilág is jobban áll e téren, de ha jól szemügyre vesszük ezt az Istennek hála kisebbfajta tejúttá terebélyesedő csillag-együttest, melyet miért ne neveznénk ismét Csaba útjának, észrevehetjük, hogy egynémely csillagai a csillagtengelyek állásának egyre különösebb ferdülései következtében kissé eltávolodtak társaiktól. Nem azért mert valamiféle taszítás lenne közöttük, még csak nem is azért, mert külső vonzások hatalmába kerültek, hanem egészen egyszerűen azért, mert tengelyüket a gonosz megpiszkálta. Egyelőre ez a helyzet, bár Wass Albert bátyánk égi ígérete szerint olajozzák már azokat a tengelyeket, sőt rostát is likasztanak, melyen az embernek egyszerű fia mellett ama tejút tagjai is megrostáltatnak.

Hogy azok között – kik e mennyei rostálás nyomán bizonyára fennakadnak ezen az angyalok likasztotta és mindenkor egyenlő mércével működő szerkentyűn – az aranyrögöt érők csoportjában ott lesz Árkossy István és Bágyoni Szabó István is, abban bizonyosak lehetünk. Ott lesznek ők saját jogon és a Farkas utca szellemgyermekeinek jogán is.

Ami Árkossy István barátomnak a Farkas utca szó szoros értelmében vett lakójának képzőművészi mivoltát s az általa közvetített értékeket illeti, arról Banner Zoltán értő szavakkal oktatott ki bennünket. A kiállító megválasztásában is fontos szerepet vállalt ő és azt is felvállalta, hogy Páskándy Géza és Lászlóffy Aladár tiszteletbeli Farkas utcaiak után ő indítja el kiállítás-sorozatunkat a harmadik évtized útján s kíséri majd az őreá jellemző – ugyancsak Farkas utcai – hűséggel.

 

Magam most a kiállítás fényét emelő beszélgető könyv, a Világ árnya – Világ fénye rövid bemutatására szorítkozom. Rövid leszek, mert ezt a könyvet kézbe kell venni és szívünkbe kell emelni. Olyan könyv ez, hogy amikor a szerencsés olvasó összecsukja, legelőször arra gondol: de szívesen olvasná tovább. Minthogy azonban a kőre, agyagba, avagy pergamenre betűt varázsolók után Gutenberg csillagközi útjára bocsátotta a maga galaxisát, az azóta is változatlan mindenkori könyv valahol elkezdődik s valahol véget ér. Ha azonban ez a könyv „olyan” akkor mégsem lesz annak vége, mert az olvasó akarva, akaratlanul továbbgondolja. Azt hiszem, hogy Gutenbergnél vagy éppenséggel számunkra annál is bizalmasabb helyen, Misztótfalusi Kiss Miklósnál – ugyancsak a Farkas utcában – érdeklődvén arról biztosítanának, hogy maguk is az efféle könyvek megörökítése végett szegődtek el a betű szerelmetes művészeinek.

 

Ha kiállítás-sorozatommal a két haza szellemüket ápoló embereit szerettem volna közelebb hozni egymáshoz – a most bemutatott könyvből vett szóhasználat szerint – elmoshatatlan lábazatú hidakkal, s hozzájuk pedig együttesen mindazokat, kik a magyar szellemi ég fényeinek, s árnyainak igényes szemlélői, akkor meg kell állapítanom, hogy egymás megismerésének, a magyar világunk fényei és árnyai feletti közös szemlélődésnek e kétszerzős könyv igen sokat használhat. Használhat, hiszen írói közül az egyik, a pályán már régen jeleskedő s megérdemelt elismertséget kivívott Bágyoni Szabó István, az erdélyi magyar irodalom csillagképének sokat tapasztalt szelíd lakója, a másik pedig a képalkotó eszközeit most éppen pennára cserélő képzőművész Arkossy István, ki eme eszközcserét bámulatos könnyedséggel hajtja végre s költözik át egy időre a szomszédos csillagképbe, hogy ott a világban megismert árnyakat és fényeket a képek helyett a betűk eszközével rögzítse. Erről aztán meg is egyeznek szerzőink a könyv oldalain. Olyanok ők, mint egy kettős verseny előadói, mintha közös kottából játszanának. Árkossy a hegedű szárnyaló szólamát vállalja fel, hogy Bágyoni Szabó a gordonka lágy, de férfias búgásával válaszoljon lelkesen szárnyaló s őszinte csapongására.

 

Nem kételkedek benne, hogy aki ezeket az írásokat befogadja, olyan élményt nyer, amely eddig csak annak adatott meg, aki Erdély egykor volt magyar fővárosának utcáit ifjú fejjel nap, mint nap rótta s otthon volt a Farkas utcai templom címerei közt éppen úgy, mint a Házsongárd málló kövein búsongva vagy a tisztviselőtelep árnyas utcáin andalogva, esetleg a Deák Ferenc utca közepén feltűnő és délutánra nyomtalanul eltűnő Hóstátiak piacán alkudozott. Meg az, ki ámulva járta azt a csodálatos tájat, mely a fogyással dacolva is megtartó erejű erdélyi magyar parasztság templomtornyos élőhelyeit rejtegette zord idők keményre cserző évszázadain át, amennyire lehetett. Olvasásról lévén szó, természetesen nem feltétlenül így szó szerint, hanem a gondolatiságnak egy olyan gondoláján evezve, mely ebben a szellemi lagúnákkal behálózott szárazföldi magyar Velencében s az általa képviselt erdélyi gondolat világában a hajdan volt Gubernátorok és alattvalóik vérrel bőven pecsételt szép történeteit s tapasztalatait megírók és mai városbírók őrült paranoid ötleteit lelkesen elfogadók között eligazítja. De a magyarul dobogó szívét, meg hungarus csikorgással működő tekervényeit befogadásra hangoló derék olvasó azt is megismerheti e könyvből, hogy a mi nyüzsgőnek hitt kolozsvári és onnan nem messze ásítozó bágyoni meseszobáink festett vagy odaképzelt szépséges és ősi motívumait – ezúttal egy kevéssé híres kolozsvári utca, a Pata utca szavával szólva – miként „mángálta bé” immáron a rátelepedő korok e téren fantáziátlan, a feledtetés tudományában azonban dús fantáziájú, új meg új s céljában örökké egyhangú, graffitikat pingáló kedve. Tette pedig ezt a mindenkori hatalom a falánk kétfejű sas formájában éppen úgy, mint utóbb a szoptató etruszk farkasnak álcázottan, mely utóbbinak – e számunkra örökké kedves világnak az átfestése közben – még saját trikolórját is sikerült siváran egyhangúvá silányítania.

 

S bár a történetek színpadja Kolozsvár és Torda, a Farkas utca és Bágyon, ez mégis mind egyet jelent s azt úgy hívják, hogy Erdély. Ennek pedig, mások érzelmeit s jogait elismerve is, számunkra egyet kellene jelentenie, s azt úgy mondják, hogy: magyar. Mert kevesen lehetnek rajtunk kívül e világban, akiknek fontosabb megtanulni azt, hogy mit is jelent egy haza a magasban.  A bágyoni utca és a Farkas utca tehát e könyvben Erdéllyé tágul, de úgy, hogy a szerzők által bejárt évtizedeknek a története minden tanulságával, fájdalmával és fülön csípett csakazértis örömével együtt, egyetemes mondanivalót is hordoz.

 

Olvassák hát a könyvet, térüljenek-forduljanak szerzőivel e felszabdalt térben s forduló időben és fogadják szívükbe annak tiszta és igaz üzenetét!

 

Leányfalu, 2010. augusztus                                                        Szász István Tas

Weblap készítés ingyen

Szavazás

Lesz-e érdemi finanszírozásemelés 2015-ben?
Igen
Nem
Már elkésett
Asztali nézet