Lótuszülés, füstölő és órákig tartó révület – sokan valahogy így képzelik a meditációt. S a mai rohanó életmód mellett, a számtalan kötelezettséggel a munkahelyünkön és otthon a család körül, nem teszi lehetővé, hogy több órára elvonuljunk egy csendes sarokban, és meditáljunk. De nem is kell. Kicsit félrevonulni, hogy magunkban legyünk, persze érdemes, de órák helyett, ha mindössze 15-20 percet szánunk magunkra, az is elég. Sőt.

A meditáció valójában fókusz. Összpontosított figyelem befelé. Megfigyelem magam. Becsukom a szemem, néhány mély levegő, és figyelek. Megfigyelem a légzésemet, ahogy beszívom a levegőt a tüdőmbe, az alhasamba, lassan, mélyen... Követem, figyelem az útját. Majd kiengedem, lassan, mélyen. A szívverés azonnal megnyugszik, elkezd szétáradni testünkben a nyugalom. Majd újra be, és ki… Figyelem, követem a tudatommal.  Folyamatosan. Közben érezni, ahogy a befeszült izmok elernyednek, a behúzott váll leenged, a kézfejekből kioldódik a görcs, a gyomorból elmúlik a szorongás. Nyugalom van odabent, és békesség. S csak figyelem, újra, és újra... Követem a figyelmemmel. S ebben a figyelemben megszűnik minden odakint, a hangok, a tér, a fejünkben a gondolatok. A beszűkültségből tágasság-érzés lesz. A nyomasztó, lehetetlennek tűnő dolgok köddé válnak, vagy éppen kreatív megoldások formájában érkezik segítség. Felbukkan a remény és a hit, hogy minden megoldható. Hogy meg tudom oldani. Hogy képes vagyok rá. Mintha bevilágítanánk az addig sötét zugokat. Tizenöt perc. Ennyi az egész.